Tarvízió

Az alábbi novellának van egy különös apropója: miután elkészült, évekig nem értettem, hogy értelmiségi körökből miért nem kapok rá egy érdemi visszajelzést sem, csakis zsigeri reakciókat. Amikor az első utálóiról kiderült, hogy szélsőségesen feminizmus pártolók/szimpatizánsok, már kezdtem kapisgálni a dolgot, de a teljes kép csak tavaly világosodott meg előttem, éppen e témában folytatott tanulmányok tükrében.
Sajnos a mai világban sokan vannak, akik olyan előszeretettel ülnek fel ezeknek a hatásoknak, hogy ami kicsit is félreérthető, azt ők bármi áron félre akarják érteni. Ezzel egyébként nekem alapvetően még nem is lenne bajom (a korlátlanul szabad véleményben hiszek), csak onnantól kezdve, ha ítélkezéssé fajul, és támadás lesz a következménye.
Az alábbi novella részemről pedig innen nézve extra támadási felület nyújt, hiszen a totál szándékosan belevitt és kigúnyolt emberi gyarlóságok mellett pozitívnak beállított férfi karakter van benne, negatív női ellenpontozással - ennek a fele is elég lehetne az egybites stigmázáshoz.

És félreértés ne essék, sosem gondoltam azt, hogy ez egy irodalmi remekmű lenne, ide nekem érte minden díjat, de ízibe. Pontosan tudom, hogy úgy kb. minden létező szakmai szabállyal szembemegy, amivel lehet (szándékosan sablonokból építkezik, szándékosan használ tartalom fricskázással romantikus szerkezetet - és szándékosan vannak benne olyan hangsúlyeltolódások, hogy amit nem kellene ecsetelni, azt bővebben részletezi, amit pedig jobban kellene fejtegetni, arra csak fél mondatban utal), tehát innen nézve a visszajelzések egy részét én is jogosnak találtam, de részemről ez akkor is csak egy határfeszegetős kísérlet volt, nem kevés vonneguti hatástól kísértve.
Ami még érdekes lehet (és amiért szerintem itt lehet a helye), az a zsigeri reakciók milyensége – ebből küldenék egy csokorra valót, mindenkinek, aki szereti az efféléket.

Kizárt, hogy így is működhetnek ezek a dolgok.
Nincs benne egy szimpatikus karakter sem.
Nő így márpedig nem viselkedik.
Nők nem beszélnek így.
Ilyen nők nem léteznek.
Ilyen férfi márpedig nincs.
Ezek azok a dolgok, amelyekről nem illik beszélni – de így meg aztán semmiképpen sem.

Raon
TARVÍZIÓ

– Hé kisanyám! Hol lehet ilyen hegyes pólót venni?
Judit elvörösödött, és utálta magát emiatt. Ennél jobban csak azt a három barmot utálta, akik bámészkodtak az állványon ahelyett, hogy dolgoztak volna.
A munkások felröhögtek, ahogy megszaporázta lépteit.
– Ide tipegj, babám!
– Hé ne fuss úgy, mert állon vered magad!
A füttyögésre már az utcai járókelők is méregették, és többen kárörvendő vigyorral várták a folytatást. Judit legszívesebben a fejükhöz vágott volna valamit, de nem akart hülyét csinálni magából, így inkább belépett az első üzletbe, ami az útjába akadt.
Pinceszintbe nyúló, régies könyvesbolt volt. A Westend rikító fényei után bántotta a szemét a félhomály. Először azt hitte, zárva is van, csak elfelejtették kitenni a táblát, azután észrevette, hogy a gyertyatartót imitáló lámpák adnak ilyen kevés fényt. A lépcsőn leérve meglepődve állapította meg, hogy a bolt több teremből állt, a polcsorok között mégis olyan szűk volt hely, mintha könyvtárban járt volna.
– Szia, segíthetek?
– Basszus! – Judit igyekezett leplezni, hogy megijedt volna. Vékony, harmincas éveiben járó férfi bukkant elő a hátsó teremből, és egy, az álláig felnyúló könyvoszlopot ügyeskedett a pultra. – Jónapot… nem köszönöm.
Az eladó megigazította a félrecsúszott könyveket, és megértően biccentett.
– Én is utálom, ha nem hagynak nézelődni, de úgy láttam, keresel valamit. Biztos nem segíthetek?
Judit tekintete a polcok felé rebbent, azután lopva végigmérte a férfit. Nem túl izmos, de arányos alkat. Korrekt cipő, nemtucatnadrág, ezüst óra, extravagáns mintázatú, bár szemlátomást vasalatlan ing. Egész kellemes külseje volt, már egy eladóhoz képest. Kár, hogy nem vette észre magát, és mindenáron tegezni akarta.
– Biztos – válaszolta, azután eszébe jutott, hogy annyira nem sürgős kisietnie. – Azaz… vannak itt régebbi könyvek is?
– Mondd csak nyugodtan, hogy mi érdekel.
– Wass Alberttől keresném az „Adjátok vissza a hegyeimet”.
– Az nincs.
Jellemző, nézett szét Judit, és megakadt a szeme a pulton heverő köteteken. Havas Henrik az bezzeg van.
– Máshol esetleg?
– Hát az a helyzet, hogy a Wass Albert könyvek forgalmazását épp betiltották. Két kiadó is megjelentette az életmű sorozatát, de amíg a bíróság nem dönti el, hogy melyiké a jog, addig  egy bolt sem kap új köteteket.
– Értem.
– Könyvdiszkontokban érdemes megnézni, ott még árulják az elfekvő készletet. Az Astoriánál van egy, ahol féláron megveheted.
– Köszönöm… És Jeremy Lucastól „Az utolsó lazac”?
– Sajnos az sincs – sajnálkozott a férfi. Látszólag tényleg elszomorította, hogy nincs. – Nem túl gyakori könyv, eleve kis példányszámban jelent meg, ezért azt nehezen fogod megszerezni.
– Olvasta?
– Persze, remek történet. Antikváriumban érdemes megnézni, mondjuk a nyugati aluljáróban, a Westend előtt. Oda egész gyűjteményeket be szoktak vinni.
Judit elfintorodott, ahogy a nyugati aluljáróra gondolt. Ő oda ugyan be nem teszi a lábát.
– Szeretsz horgászni? – kérdezte a férfi. Judit ismerte ezt a hangsúlyt, ezt a ritkán vágyott, annál többször elátkozott pillantást. Önkéntelenül is az ajtó felé lépett tőle.
– Neeem, én nem, a… barátomnak kellene.
– Értem – biccentett a férfi. – Pénteken megyek nagykerbe, ott utána tudok nézni. Ha megadod a számod, rádcsöröghetek, hátha szerencséd lesz.
Judit úgy tett, mint aki mérlegelné a hallottakat, és közben arra gondolt, hihetetlen, hogy nem akadt még össze olyan fickóval, aki nem azonnal megdönteni akarja. Közgazdász barátnője szerint statisztikailag már rég rá kellett volna hibáznia. Amint az ajtó tükrében észrevette, hogy bámul rá a fickó, úgy döntött, az utcán mégiscsak nagyobb biztonságban lesz.
– Köszönöm, viszlát – szólt hátra a lépcsőről, és a kelleténél kicsit erősebben csapta be maga mögött az ajtót.
– Szép napot – mondta az eladó, és hosszasan nézett utána.

* * *

Péter nem sok nőt látott, aki Wass Albertet keresett – meglehet, talán ő is ezért volt olyan zizegős. Kár érte, tűnődött, mert a maga módján egész csinosnak találta. Szolid farmer, nem az a mutogatós, kevés smink… olyan kis természetesnek hatott. Vagy csak nem volt mersze extra cicababás, szexi cuccokhoz.
– Jó a segged, bébi – dünnyögte, és a könyvoszlop felé fordult. Olcsó riport, bulvár, megrázó igazság, ördögi leleplezés. Szemét, szar, szemét, szemét. Hihetetlennek tűnt, hogy az apja ezekből egyet is el tudott adni. Még hihetetlenebbnek tűnt, hogy a könyvelője szerint a bolt nyeresége nagyrészt az efféle borzadályok eladásából jött össze. Ő szíve szerint inkább bezúzatta volna őket.
Csődbe fogok menni, gondolta egykedvűen, de csakazértis megtisztította az ajtó melletti polcot a hulladéktól, és a helyükre rendezte a Hamvas Béla életműsorozat köteteit.
A felénél járt, amikor megcsörrent a telefonja. A könyvelője hívta.
– Ha rossz hír Janikám, bele se kezdj!
– Akkor utálni fog, Péter. Nem adták meg az engedélyt.
Péter a polcra dobta az utolsó Scientia sacrát.
– Mennyit buktam?
– Pontosan még nem tudom, de milliókat.
– Maradt elég pénzem?
– Több halasztást nem tudok kérni, Péter. A büntetést és az örökösödési részletet mindenképpen ki kell fizetni.
– Akkor fizesd ki.
– Ahhoz el kellene adni a részvényeket… Péter, ha mégis felvenne hitelt…
– Nem! Senkinek nem akarok tartozni!
– Más megoldást nem látok.
Péter egy mozdulattal a falig repítette a pult tetején díszelgő Havas Henrik köteteket. Némi elégtételt érzett, amikor az egyiket látta darabokra esni.
– Rendben János, akkor add el a részvényeimet.
– Az apja nem ezt akarta volna…
– Az apám halott, engem meg nem érdekel a pénze.
– Kockázatos, de ha így akarja…
– Így! Ha rendeznénk mindent, mennyi maradna?
– Jó esetben a beruházás is megvalósulhat. Rossz esetben csak a könyvesbolt, és a társasház marad.
Péter az asztalra ült. Nyugalom. Ennél rosszabb úgy sem jöhet.
– Tiszta sor. Köszönöm János – mondta, és kinyomta a telefont.

* * *

– Baj van, tesókám! A héten ki kellene csengetnünk a lakbért!
– Na és? – hajolt ki a fürdőszobából Zsófi. A hangsúly hallatán Vivien elmosolyodott.
– Csak úgy mondtam – vonta meg a vállát, és folytatta a tükör előtti kendőpróbálgatást. Némi töprengés után feltett egy szemetes mintájú vöröset, majd egy fehér-feketét. – Mit gondolsz, milyen?
– Tiszta Destiny’s Child!
– Tényleg? De gáz… Azért nem kéne kitalálni valamit?
Zsófi leöblítette a haját, és gyakorlott mozdulatokkal elkezdte rákenni a vörös festéket.
– Mit, édesem?
– Kérhetünk halasztást.
– Megint? Én mindenképpen el akarok menni olaszba bőrkabátot venni! Az apám meg tuti nem ad többet!
Vivien felpróbált egy fülbevalót, és elégedetten méregette magát a tükörben.
– Esetleg a tulaj lelkére beszélhetnénk! Mostanság ebben elég jó vagyok…
– Tényleg, mi volt a randin?
– Jól sikerült. Minden tekintetben.
– Csak a kiscica meg ne tudja… – Zsófi felnevetett Vivien tekintete láttán – Jól van, én nem mondom el neki. Ha nem lett volna olyan nyuszi az ágyban, a Gyuri tutira nem hagyja ott.
– Az biztos, hogy velem jobban meg volt elégedve.
Kulcs csörrent a zárban. A két lány összemosolygott.
– Sziasztok!
– Szia bébi!
– Csá kiscica!
Judit elfintorodott. Tudta, hogy ha a lányok ilyen hangulatban fogadják, akkor sok jóra nem számíthat. Rég elköltözött volna tőlük, ha lett volna elég pénze. Vagy más ismerőse, akinél meghúzódhat.
– Láttad már, ki az? – kérdezte Vivient Zsófi.
– Ki?
– Hát a tulaj.
– Te is láttad… az a habókos, aki éjszakánként az utcákon cirkál és magában motyog.
– A bőrkabátos?
– Azaz, azaz – Zsófi nem tudta eldönteni, Vivien csücsörítése a fickónak, vagy az ajakfénynek szólt. – Úgy néz ki, mint az öcsém belőve. Biztos szétdrogozta magát a barom. Hülye milliomos, semmi  agya, tuti csak a farka után megy.
– Milliomos? Miért, mivel foglalkozik?
– Hát házakkal. Ad-vesz, kilakoltat…
Judit az ágyra rogyott. Hallotta a beszélgetést, de azok ketten nem vettek tudomást róla. Mindig ezt csinálták, és utálta őket emiatt.
– Na mi a baj kiscica? – fordult hozzá Vivien, amikor végzett a tükör előtt. Judit rámosolygott, mintha csak eltűnődött volna, de nem tudta átverni.
– Jaj, még mindig a pasid miatt aggódsz? De hát ő csalt meg, nem?
– Azt hiszem, fel kéne hívnom.
– Hányszor kell elmondani, hogy feleslegesen ne alázd meg magad? Ha te hívod fel, ő nyert, és azt fogja hinni, hogy ezt bármikor megteheti veled.
– Ez igaz – sóhajtotta Judit. – Na jó, beteszek valami zenét.
– De ugye nem Bonnie Tylert akarsz megint?
Judit elvörösödve fordult az ágya felé. Vivien nevetett.
– Van egy hip-hop best off az asztalon! Pörögj rá, aztán este elmegyünk rázni egyet! Neked is jobb lenne, ha nem lelkiznél többet!
– Persze – Judit eldőlt az ágyon. Újabb pocsék nap: se munka, se pasi, se pénz. Rosszabb nem is lehetne.
– Most akkor nem teszed be bazmeeeg? – sipította fél perccel később Vivien, de Judit nem válaszolt. Ha alvást színlelt, általában békén szokták hagyni.

* * *

Mélytüzű rubin, évszázados pincezamat. Péter megforgatta a gyertyák előtt a bort: szeretett a kristálypoháron átszűrődő fények felett merengeni. Hogy is olvasta ezt annak idején? A bor és a fények ragyogása…
– … bíborba zárták a pillanatot.
Kiitta a poharat, és rutinmozdulattal töltött újra. Kétezres Gold Selection a Takleréktől. Emlékezetes darab, az asszonnyal annak idején a csodájára jártak. Kár, hogy egy ideje alig érezte az ízét. Mondjuk ebben nem volt semmi meglepő: egy ideje semminek nem érezte az ízét.
Nemigaz, hogy mindenről eszembe jutsz, kicsim… Persze nem volt nehéz beletrafálni, hisz hét év hosszú idő, és ő maga mindig hangoztatta, hogy az intenzíven megélt hét év kétszerannyinak is tűnhet.
Péter a pohár mellé húzta az üvegbe zárt képet, és azt játszotta, hogy fest a bor fényében. Bea így is csodálatos volt. Természetesen szép álomarcán, mint mindig, most is jól látszódtak a bűbájos mosolyráncai, a tekintete tökéletesen visszaadta azt a megfoghatatlan vonzerőt, ahogy az élőben is megérintette az embert. Hihetetlen módon értett ahhoz, hogy felkeltse mások figyelmét. Ez a kép is… ha bárki ránéz, az a benyomása támad, hogy ez a nő most épp valahol máshol jár, de bizonyosan szép dolgok felett elmélkedik. Péter valahol olvasta, hogy egy férfinak mindig az tetszik a legtovább egy nőben, amit először vesz észre rajta. Általában nem hitt az evidenciákban, de ez nála tényleg így történt. Sosem felejtette el azt a pillanatot, amikor Bea először rámosolyogott, és látta, hogy a tekintete szomorú maradt. Akkor határozta el, megérne egy küldetést, hogy olyan tekintetet ne lásson tőle többet.
Mennyivel könnyebb lett volna, ha csendben hagyja el… persze nem így történt. Veszekedések, ivászat, és egy sokadik kiabálás, amelyből rendőrségi eset lett – Bea ezt még megbocsátotta neki, ám azt, hogy érte sem tudott megváltozni, már nem. Ha meghalt volna egy balesetben, legalább lehetett volna mást hibáztatni: a sorsot, a jóistent, akárkit. Akkor ő lehetett volna a tragikus hős, aki megbánva bűneit még mindig kitart a szerelme mellett, és a történetüknek pedig meglett volna a maga szépsége. Bea egyszerűen azért hagyta el, mert soha ki nem állhatta az apját, és egyszercsak rádöbbent, hogy idővel a férjéből is ugyanolyan gazdag, egoista barom lett, akit ki nem állhatott. Az angyal egy ideig hitt még a csodákban, azután észbekapott, és menekült.
Péter látta a szemén, amikor kimondták a válást. Az arca szomorúnak tűnt, de a tekintetében öröm csillogott. Semmi kétség: soha nem tér vissza. Ha van esze, rég törölte magából még az emlékét is.
Péter elfordult a képtől, és a számítógépén egy kattintással előhívta a beruházás látványtervét. Impozáns külső, igazi belbecs – milyen könnyűnek találtatik mégis, ha mérlegre kerülnek a dolgok. A bor fényei azt súgták, ilyen szépség bármennyit megér, kérdés, neki mennyire nyújthat megváltást.
Előkeresett egy doboz Davidoffot, rágyújtott, és pár slukk után rászánta magát a telefonálásra.
– Jóestét János, nem zavarom? Először is elnézést kérek a délutániért… Nem, semmi gond, megoldom… Átgondoltam, és akkor úgy szeretném, hogy a felét adja el, és a fennmaradó részhez intézzen hitelt, megoldható? Jó! Köszönöm, magának is! Viszlát!
Amikor túl nagy lett a csend, Péter megpöckölte a poharát. Tiszta, hosszan csengő hangot adott, ahogy az egy igazi kristálypohárhoz illett – mintha azt hirdette volna, a mai világban is élnek még megbízható mesteremberek. Megért egy újabb hívást.
– Szia, a Zsoltit keresem! Nincs? Akkor mondd meg neki, hogy indítsa el, és ha van eredmény, hívjon vissza! Köszi!
Péter eltűnődött a telefon elhalványuló képernyője felett. Arra gondolt, milyen nehezen jutott el idáig – és most, hogy eljutott, meg kellett állapítsa, az ég egy adta világon semmi különleges nem volt ebben. Inkább szimplán csak normálisnak tűnt. Így visszanézve csak azt nem értette, miért kellett efféle utat bejárnia, hogy a helyükre kerüljenek benne a dolgok.
Elnyomta a cigarettát, és felhajtotta a bort. A Gold Selection remek tanácsokat adott, csak érteni kellett a módját, hogy az ember megfejthesse az anyatermészet mámorító bölcsességét. Voltaképpen elég idő telt már el. Ezzel a másfél évvel bőven túlteljesítette a császári canossát is.
Igen, jó lett volna végre találni valakit: újra látni a szikrát a szemekben, érezni kívül-belül azt az áldott forróságot. Aki elfeledtetheti vele, mekkora marha volt régen, aki mellett megmutathatja, hogy megy ez neki jobban is. Sokkal, sokkal jobban is.
Persze nem akárkivel, hanem akiben van valami… mint például az a kis dögös-zizegős a boltból. Igen, roppant bájos volt, ahogy folyton bosszankodott a tegezés miatt. Nyuszi lehet az ágyban, vagy vadmacska? Valószínűleg az előbbi – bár ki tudja. Talán csak még senki nem hozta elő belőle az igazi énjét.
Amikor elfogyott a bor, Péter egy pillanatra elmerengett a bárszekrényben sorakozó Cuvée-k felett, de végül úgy döntött, nem lesz telhetetlen. Inkább levett egy könyvet a polcról, és keresett egy alkalomhoz illő zenét. Amikor felcsendült a Come to me lágy fuvolája, elégedetten dőlt hátra a székében: Vangelisben mindig meg lehetett bízni.

* * *

– Lányok, biztos nem lesz ebből baj?
– Ne parázz már Juditka! Miért lenne baj?
Mert ismerlek, Vivi, gondolta Judit, de csendben maradt. Tudta, hogy alulmaradna – sosem volt elég gátlástalan az efféle vitákhoz –, ezért elfordult a tükörtől, hogy a másik az arcát se lássa.
– Inkább menjünk bulizni.
– Figyelj kistündér – mondta Vivien – ha nincs hozzá kedved, akkor ne gyere! Nem fogunk megsértődni!
Judit beharapta a száját. Dehogynem. Csak nem fog tudni róla.
Zsófi csörtetett elő a fürdőszobából, hajcsatokkal bíbelődve, fesztelenül meztelen.
– Mindig csak a para, kiscica! Ezért nincs egy normális pasid! – a szekrényéhez lépett és egykedvűen válogatott a fióknyi bugyi között. – Amúgy beijedtél vagy megint nyűgös napod van?
– Nem ijedtem be!
Kinevették. Zsófi ezt még megtoldotta azzal, hogy a kezébe nyomta a sminkesdobozát.
– Akkor szedd össze magad cicám, mert borzalmasan nézel ki.
Judit kotorászni kezdett a dobozban, mintha csak a rúzsát keresné, ügyelve arra, hogy határozottabbnak látszódjon. Sejtette, hogy azok ketten azt várják, mikor fakad ki úgy istenigazából, de nem adta meg nekik azt az örömöt, hogy ismét megalázhassák.
– Nem olyan sok pénz az – mondta kis idő múlva. – Talán össze tudjuk szedni valahogy.
Vivien a tükörhöz hajolt és elmélyülten sminkelte arcán a láthatatlan ráncokat.
– Lehet. De nekem nincs hozzá kedvem.
Zsófi lépett mellé, és tűnődve simítgatta vörösre festett haját, majd szemrevételezte a hasát és a csípőjét. Pár fintor után tenyérnyi topot próbált maga elé.
– Hidd el, a fickó még hálás is lesz érte… Szerintetek így eléggé kilátszik a mellem?
– Frankó lesz – mondta Vivien.
– Zsófi, van még a Salva’ Daliból?
– Ott van a fiókomban.
– Hm. Ez életre baszná még a halottakat is.
Judit ezt már nem bírta tovább, elvörösödött.
– Lányok, ezt azért tényleg nem kellene…
– Jaj, már! – sipította Vivien – Megbeszéltük, nem? Ha összevissza költünk, miből akarsz olaszban bőrkabátot venni?
– De…
– Idefigyelj kiscica – mondta Zsófi – Én itt akarok lakni! És ha ezen múlik, a jövő hónapban is itt fogok!

* * *

A bérház tulajdonosa az alagsorban lakott – egyesek szerint okkal kerülte a lakókat. Az irodája semmiben nem különbözött más lakásoktól, szürke szőnyegével, régies bútoraival mintha okkal kerülte volna a fényűzést is.
A milliomos az íróasztalánál ült, éppen telefonált, amikor megérkeztek. Intett, és hellyel kínálta őket. Judit meglepetten mérte végig a férfit – az eladó volt a könyvesboltból. Azaz talán inkább a tulajdonos, ahogy a telefonbeszélgetést hallgatta.
Judit meglökte Vivien lábát, hogy szóljon, de az félreértette, és ellentmondást nem tűrően mutatta neki, hogy maradjon nyugton.
A milliomos halk, de határozott hangon beszélt: valahogy nem illett hozzá az a türelem. Judit észrevette, hogy a férfi ékszerként csak egy vékony ezüstláncot hordott. A bőrkabátja olyan ismerősnek tűnt… igen, a bátyja is ilyet hozatott magának olaszból, azért akartak ők is odamenni. A telefonja sem az új csodák egyike volt, hanem egy régi, bár nyilvánvalóan nem szokványos darab.
Jó pár pillanatig eltartott, míg rájött, hogy mi zavarja annyira. Semmije sem volt drága.
– Üdvözlöm a hölgyeket – fordult feléjük a milliomos, és szemlátomást meglepődött Judit láttán. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
Vivien, mert úgy akarta, szégyenlősen lehajtotta a fejét, Zsófi bátortalanul elmosolyodott. Épp belekezdett volna, amikor megcsörrent a férfi telefonja.
– Egy pillanat – mondta nekik. – Szevasz, gyorsan mondd, mert tárgyalok! Nézd, nem kell mindenáron az a telek. Jó helyen van, de ne higgyék azt, hogy bármit elkérhetnek érte… Hát minél olcsóbb, annál jobb. Van rá hatvan… De tudod mit? Legyen a jutalékod a maradék harmada… Nem érdekel, egyezz meg velük! Igen, ha sikerül, a cégetek kapja a kivitelezést! Nem, az a milla mindenképpen a tiéd, a többi ajándék! Tiszta sor? Szevasz!
A lányok döbbenten néztek össze, de visszatértek a megbeszélt szereposztáshoz.
– Gondolom a lakbér miatt jöttetek… Mennyivel is vagytok elmaradva?
– Három hónappal – mondta Vivien.
– Nyolcvanezer fejenként – tett hozzá Zsófi.
– Akkor… – kezdett bele a férfi, amikor újra megcsörrent a telefonja. – Elnézést.
– Szevasz! Ilyen hamar? Oké, ne felejtsétek el átírni a cégnevet! A Poirotot felszámolták, a Mix Industria lett bejegyezve! Rendben, neked is!
– Elnézést, hölgyeim. Sosem hagynak békén.
A férfi a zsebéhez kapott és gyűrött doboz cigarettát halászott elő.
– Bocsánat, zavar valakit? – kérdezte, majd választ sem várva rágyújtott. – Szóval kétszáznegyvenezerrel tartoztok. Ez nagyon sok pénz.
Zsófi lopva Vivienre pillantott, és mindketten előrehajoltak a székükben. Zsófi negédes hangot ütött meg.
– Valahogy csak meg tudunk egyezni.
A fickó arcáról azonnal eltűnt az a nyugodt kifejezés.
– Ezt most komolyan gondoltátok?
– Mit?
– A Salvador Dalit, a fekete tangát, meg a csipkés melltartót.
A milliomos dohányfüsttel sóhajtotta tele a levegőt. Volt valami ijesztő abban a szusszanásban.
– Tudjátok, ez még a kurválkodásnál is rosszabb.
Judit elvörösödött. Kétségbeesetten nézett barátnőire, ám azok nem igyekeztek tisztázni a helyzetet. Sértődötten ültek a helyükön és várták, mi következik.
– A gyomrom felfordul az ilyentől.
Judit Zsófitól nem is számított másra, de Vivienről azt hitte, hogy nem volt ennyire romlott. Megdöbbent, amikor megértette, hogy megint magára maradt.
– Nem úgy értettük… – kezdett bele, ám nem volt ideje bővebben kifejteni, mert a férfi az ajtóra mutatott.
– Takarodjatok a szemem elől! Sőt, ha még ma kiköltöztök, nem kell fizetnetek sem!
– De…
– Tűnés, ribancok!

* * *

– Fel fogom jelenteni, bazmeg! – Zsófi az ágyra dobta a ruháit és a másik kettő elé állt. – Az apámnak van egy jó ügyvédje, csak nem hagyjuk annyiban! Majd azt mondjuk, hogy kikezdett velünk! Feljött hozzánk beszedni a lakbért, és amikor közöltük vele, hogy nem tudunk fizetni, azt mondta, rendezhetnénk máshogy is…
– Lányok, nem láttátok az arcát? – kérdezte Judit, de Vivien leintette.
– A rohadt életbe, nehogy már bedőlj neki! Hallottad, hogy hatvan millióról beszélt? Hatvanról! És itt köcsögöl nyolcvanezreken!
– Sőt! – mondta Zsófi. – Majd azt mondom, egyből tapizni kezdett a szemétláda!
– Csak téged? – kérdezte Vivien.
– Persze – vágta rá Zsófi. – Ha én leszek az áldozat, az lesz a leghihetőbb. Kell két tanú, és a fickónak vége. Na, benne vagytok?
Judit gyomra összerándult. Úristen, ezek komolyan gondolják?
– Megérdemli! – mondta Vivien. – Csináljuk!
Zsófi elvigyorodott és Judithoz fordult.
– Na mi van? Megint beijedtél, kiscica?
Nevettek. Vivien félretolta a bőröndjét, és eldőlt az ágyon.
– Akkor a költözés felfüggesztve! Holnap feljelentjük a mocskot!
– Nem, még ma kell, különben a zsernyákok gyanút fognak – Zsófi végigmérte magát a tükörben és elmosolyodott – Én jó is leszek így. Épp egy randira készültem, amikor rám gerjedt a mocsok. Van még hagymánk? Valahogy el kéne sírnom magam…
Judit a szekrényében matatott, de nem is értette, miért. Hogy mi lenne helyes, az egyértelmű, de nem volt bátorsága kimondani azt, amit igazából gondolt. Azok ketten sosem voltak igazán a barátnői. Nem kellene hagynia, hogy épp velük sodródjon, de ha nincs hová mennie, akkor mit csináljon?
– Na gyere Juditka.
Vivient méregette, akit kettejük közül jobban kedvelt. Aki bár Zsófit majmolta, néha képes volt emberként viselkedni.
– Te komolyan végig akarod csinálni?
– Jaj, már megint kezded a parát? Nem hiszem el, még egy ilyen nőt, mint te…
Megremegett előtte egy telefon. Judit önkéntelenül is odanyúlt, és odaadta Viviennek. Csak véletlenül kapta el, hogy mi van a kijelzőn, de ezer közül is megismerte volna azt a számot.
– Mit akar tőled a Gyuri, Vivien?
A lány valósággal kikapta a kezéből a mobilt.
– Jaj, mit aggódsz már, az csak egy hülye pasi!
Zsófi kuncogott, Vivien kerülte a tekintetét. Judit még soha nem érzett ilyen undort.
– Értem – egy mozdulattal kisimította arcából a tincseket. – Nem megyek én veletek sehova. Soha többé.

* * *

Péter alig tudta megállni, hogy ne bontson meg egy újabb üveggel. Hogy létezhetnek ekkora szemetek? Ezért az emléküket is el kellett volna törölni erről a kibaszott bolygóról.
Két cigit el kellett szívnia, mire újra embernek érezhette magát.
Ugyanakkor… ugyanakkor elgondolkodtató, hogy egyáltalán azt hitték, ez működhet nála. Hogy olyan embernek látszik, akinél ennyi elég. Látták, hogy ugyan pénze az van, de nem jár öltönyben és BMW-vel, és levonták a megfelelő következtetéseket.
– Nesze neked zizegős – morogta, és a számítógépén feltekerte a hangerőt, hogy a feldübörgő iparzenétől lassan helyére kerüljön a vérében tomboló adrenalin.
Amikor kopogtattak, először azt hitte, rosszul lát. De nem, a festettvörös tangakirálynő volt az.
– Elnézést, hahó!
Péter lehalkította a Rammsteint.
– Te meg mit keresel itt?
Zsófi mosolyt erőltetett az arcára. Pétert megdöbbentette, mennyire természetesnek tűnt, mintha az a mosoly tényleg neki szólt volna.
– Remélem nem bántott meg ez a kis játék. Csak poén volt…
Anyáddal esett meg egy rossz poén, gondolta Péter, de a lányt szemmel láthatóan nem különösebben érdekelte, milyen arcot vág. Csakazért is az asztala fölé hajolt: mély kivágású blúzából majd kibuggyantak a mellei.
– Tudod, mit gondolok?
– Szerinted érdekel?
– Neked úgy hiányzik egy kiadós dugás, mint még senkinek a világtörténelemben.
– Nézd már, ki sem néztem volna belőled, hogy van eszed idézni… Na jó, ha megmondod, ki és milyen filmben mondta, akkor maradhatsz.
Zsófi nem tudta. A volt barátja idézte neki többször, leginkább azért, hogy idegesítse vele.
– Sejtettem. Legközelebb talán előbb kellene gondolkozni, és utána megszólalni, angyalom.
Péter elégedetten nézett az elviharzó nő után – azzal a gőggel valahogy sokkal hitelesebbnek hatott. Még akkor is ezen gondolkodott, amikor tíz perc múlva újra kinyílt az ajtó. Ezúttal a rappercsaj volt az, és a tekintetet láttán Péter nem hagyta, hogy belekezdjen.
– A barátnődet keresed? Tíz perce ment el… persze nem úgy, ahogy tervezte.
– Mivan? – döbbent meg Vivien.
– A szájmunka kétezer, a mindent bele öt, ha többet akarsz, menj máshoz. Jobb dolgom is van, mint kezdőket pesztrálgatni.
Ez a nő némiképp megtörtebben hagyta el az irodát, de legalább az ajtó sem csapódott olyan nagyot utána.

* * *

Judit haragja a lakásban még kitartott. A liftből is úgy futott ki, mint aki pillanatok alatt képes lesz új életet kezdeni, ám amint kiért a csendes utcára, és megborzongatta az áprilisi esték hűvössége, a világmegváltó lendületnek nyoma sem maradt.
Szét tudta volna karmolni a lányok arcát. A barom Gyuriét, aki korábban a barátjának nevezhette magát, és így átverte. Különösképpen Vivienét, aki hülyét csinált belőle – Zsófiét duplán, amiért ő vette rá a szakításra. A milliomosét is, aki az utcára tette, de leginkább persze magára volt dühös, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe jutott. Mert egy estére mondjuk találhat szállást, de mi lesz azután?
Maga sem tudta merre induljon, a lábai vitték előre. Pár perc után rájött, hogy semmi kedve félrészeg, buliból érkező és buliba induló alakokat kerülgetni, ezért egy buszmegállóba ült, és próbálta kitalálni, mit tegyen.
Öt perccel később mindenkit őszintén gyűlölt, akinek farka volt, és megesküdött magában, hogy soha többé nem kezd egy férfival sem. Barátnői sem lesznek, magányos tökéletességben éli le az életét, akár az apácák legszentebb nővérei.
Tíz percre rá úgy gondolta, hogy mindennek az a rohadt ribanc Zsófi az oka, aki mindig is azon élvezkedett, hogy nekik dirigálhasson.
Negyed órával ezután már úgy vélte, egyetlen lehetősége, ha tisztázza a félreértést a milliomossal. A boltban végül is kedvesnek tűnt, már a maga módján persze. Kicsit ráhajtott, de ezt megszokhatta már a férfiaktól… meg aztán, ki tudja. Most, hogy kicsivel többet tudott róla, annyira nem is lett volna ellenére a további ismerkedés.
Fél óra múlva arra jutott, hogy egy igazi nő nem hagyhatja, hogy alárendelt helyzetbe kerüljön, mert azok a férfiak, akiknek bármilyen hatalmuk van, ezt kihasználhatják, és ki is fogják használni.
Egy órára rá már kétségbeesetten sajnálta magát, miért pont vele történt mindez. Sosem fog egy normális pasit találni, sosem lesz feleség, sosem lesznek gyerekei és a szégyenbe fog belehalni. Szánalmas lenne visszamenni, ez egyértelmű, de még rosszabb lenne az anyja elé állni, és hallgatni, hogy minek kellett ilyen lányokkal összeköltöznie. Hogy ő előre megmondta, miért akart okosabb lenni, az egyetem nem a világ, az élet nehéz, meg minden.
Nincs igazság – ez az egyetlen biztos fogódzó ebben az átkozott világban.
Kezdett hideg lenni a buszmegállóban, így Judit nagy nehezen rávette magát, hogy visszainduljon a bérházba. Arra jutott, hogy ha már így alakult, legyen tiszta a lelkiismerete… vagy legalább észérvekkel elfogadható a megaláztatása.

* * *

A milliomos ugyanúgy ült a székében, mint pár órával ezelőtt. Az egyik oldalán cigaretta halom és hamutartó, a másikon cirádás pohár és egy üveg bor. Ismerős könyv hevert az ölében: Judit ezer közül is megismerte volna Wass Albert köteteit.
A férfi épp az olvasószemüvegét törölgette, amikor belépett.
– Jóestét! Én csak…
– Jé, a többiek jobban kiöltöztek. Ilyen hideg van már odakinn?
Judit először nem értette, mit mond, majd meglátta magát a falitükörben. Farmerben és garbóban volt. Úgy érezte, menten a föld alá süllyed.
– Szeretnék bocsánatot kérni.
– Rendben.
– De én tényleg…
– Elhiszem. Túl van tárgyalva.
Judit nem így tervezte el. Semmivel nem érezte jobban magát, mint amikor belekezdett.
– A lányok… a volt barátnőim fel akarják jelenteni.
– Ez egy szabad ország. Mindenki azt csinál, amit akar.
– De azt mondták, szexuális…
A milliomos feltette a szemüvegét.
– Megpróbálhatják. Lelkük rajta.
Judit nem bírta a pillantását, lehajtotta a fejét, és a táskája után nyúlt. Zavarában csak sokadszorra találta meg a pántját.
– Akkor én megyek. Viszlát!
Milyen átlátszó vagy, gondolta Péter, azután megállapította, hogy ez most nem is zavarta annyira. Ebben a lányban legalább volt gerinc, és a fájdalom nem számított neki, csak a tettek tisztasága.
– Van hová menned?
– Hát, a szüleim… a barátaim… – Judit igyekezett magabiztos arcot vágni, azután rájött, hogy úgy sem fog menni. – Nincs.
Péter a szék felé biccentett.
– Javaslom, kezdjük elölről – kezet nyújtott – Szia, Péter vagyok.
– Jóes… szia, Judit.
Kellemes érintése volt a kezének, nőiesen puha, de határozott. Péter a cigarettája után nyúlt, azután a lányra nézve inkább nem gyújtott rá. Megrázta a fejét. Ahogy ott állt az a lány, és várta, mi fog történni… gyönyörű pillanat volt. Bea tekintetében már a kezdetekkor szomorúság bujkált – az övé hitt is, nem is, de jól láthatóan reménykedett egy szebb folytatásban.
– A tetőtéren van egy kicsi, másfél szobás lakás. Az előző lakó Picassónak képzelte magát, és összemocskolt mindent. Sok munka lenne vele.
Judit pár pillanatig nem tudott mit mondani.
– Nekem nincs annyi pénzem – bökte ki elszorult torokkal.
Péter bólintott, mint aki előre tudta, hogy ezt fogja hallani.
– Értesz a számítógéphez?
– Egy… keveset – mondta Judit.
– A jövő héttől indul egy új cégem. Titkárnőre nincs szükségem, de egy kisegítő jól jönne. Naponta pár óra papírmunka, a legtöbbje ráér este is. Mit gondolsz, meg tudunk egyezni?

* * *

Tavaszvégi kiárusítás, a kiscica hogy örült volna neki – mindig imádta a blúzokat, az illett a szolid stílusához. Vivien felmérte a kínálatot, majd továbbsietett, mert tudta, hogy Zsófi mennyire lenézi a szatén anyagokat. Nem hiányzott neki, hogy emiatt kelljen az okoskodását hallgatnia.
Zsófi a szokásos módon csacsogott mellette. Viviennek pocsék kedve volt, ahogy mostanság mindig. Bármit csinált, abban nem volt élet, csak mechanika. Az sem tudta feldobni, hogy nemrég találtak új albérletet. Régebben – hármasban – valahogy jobban teltek a napok. Zsófi persze ebből semmit nem vett észre, vagy ha igen, nem különösebben érdekelték az efféle, jelentéktelen részletek.
Esteledett, mire végeztek a belvárossal, és egy távolabbi utca felé indulhattak: ez jelentette a vásárlónap fénypontját. Ő fedezte fel, még évekkel ezelőtt, hogy az itteni turkálókban mennyivel jobb cuccokat találhattak, mint a legdrágább boltokban. Ilyen ínséges időkben, mint most, ez ritka kincsnek számított.
Vivien az utcára ráfordulva döbbenten szemlélte a megszokott térköves út helyetti építési területet. Zsófi nem eszmélt ilyen gyorsan, egy meszes tócsába lépett.
– Vigyázz!
Zsófi félrekapta a lábát, de a magassarkú megcsúszott a köveken. Ha nincs ott egy parkolótábla, biztos elvágódott volna – így megúszta pár horzsolással.
– A faszom abba, aki idefröcskölte ezt a szemetet!
Vivien ellenőrizte, hogy rendben van-e, majd az utcát bámulta. A járda mentén húzódó palánkerődítményt, a törmelékkel teli konténereket, a sárban úszó alapozást. Az építési terület több háztömböt bekebelezett: óriási kráter látszott ott is, ahová igyekeztek.
– Ki volt az az állat, aki lebontotta a butikokat?
Zsófi egy táblára mutatott egy betonkeverő mellett.
– A Rákos Gyermekekért Alapítvány épülete. Hát ez remek! És hol fogunk ruhát venni magunknak?
– Mix Industria… nem ismerős ez neked?
– Nem – mondta Zsófi – De majd szólok az apámnak, nézzen utána, ki lehetett ekkora paraszt.

* * *

– Ha még egy ékszerbolt előtt megállunk, azonnal ki vagy rúgva.
– Ha ilyen a főnöki terror, akár fel is mondhatok – mosolygott Judit, és megszorította Péter kezét.
A férfi felnevetett, és a fejét rázta. Lám, pár hónap alatt mennyit változhat a világ. Áprilisban még csak kerülgették egymást, ma pedig már Olaszországban nyaralnak. A céggel minden rendben, a beruházás nemcsak, hogy megvalósult, az új támogatókkal még egy központ épülhet. Végre nincs egyedül, titkárnőre nem lesz gondja…
– A bőrkabát nem számít ékszernek, ugye? – kérdezte Judit kisvártatva, és választ sem várva egy butik felé húzta. Péter elmosolyodott a kirakat láttán: ha a lány kedveskedni akart neki, mindig ezt csinálta. A fejébe vette, hogy az öltözködéshez ő ért jobban, és küldetésnek fogta fel, hogy megváltó ötleteket adjon neki.
Ezt persze nem lehetett annyiban hagyni, így amikor a kabátokhoz értek, Péter próbaképp maga elé tartott egy világosbarna rojtosat.
– Szerintem ez az igazi.
– Túl extravagáns.
– Az a jó. Ezért éri meg ide jönni.
Judit mosolygott. Folyton csak mosolyogott, mintha az arcára égették volna: néha eszébe is jutott, milyen csitrisnek tűnhet, de ez tulajdonképpen nem is zavarta. Most legalább volt miért csitrisnek tűnnie.
Péter egész belemelegedett a válogatásba. Judit többek között ezt is szerette benne, ahogy egyszercsak kikapcsolt és belefeledkezik a részletekbe. Látta, hogy itt már nincs rá szükség, ezért végigsimított a hátán – szeretett hozzáérni, és tudta, hogy a férfi is imádta ezt –, ellépett mögötte, és a női kabátokhoz lépett.
Szemben, a bolt másik feléből ismerős nevetést hallott. Először azt hitte, csak képzelődik, azután észrevette, tényleg Zsófi és Vivien téblábolt ott két olasz férfi mellett.
Istenem, ez nem igaz, gondolta, de alighogy megfordult, Péter mellette termett, és elvigyorodott.
– Nézd már, menjünk már oda. Csak úgy véletlenül…
– Ne, szerintem nem kellene.
– Dehogynem. Kíváncsi vagyok, milyen pofát vágnak.
Pétert belekarolt, és arra vitte. Aztán amikor Judit még mindig nem úgy ment mellette, ahogy szerette volna, kirántotta a kabátok közül, és megcsókolta a bolt közepén.
Természetesen felfigyeltek rájuk, természetesen többen is. Pár olasz vigyorogva tapsolt és füttyentett. A két magyar lány szólni sem tudott a döbbenettől.
Judit odaintett nekik, Péter kimérten biccentett.
– Kézcsók a hölgyeknek, részvét az uraknak…
Mindketten nevettek. Péter a fejét rázta a két olasz srác értetlen arca láttán.
– Na jó, keressünk másik boltot – mondta úgy, hogy a lányok is hallják. – Nekem ez nem elég drága.
– Láttad azt a két fiút, hogy bámultak? – kérdezte Judit az utcán.
– Szegények, jól bekapták a horgot.
Judit eltűnődött.
– Én csak Vivient sajnálom. Nem volt ő mindig ilyen…
Péter úgy tett, mint aki figyelmesen hallgat, de közben a kirakatot méregette. Mennyit változik a világ, gondolta elégedetten. A céggel minden rendben, új központ fog épülni. A cigit eldobta, a fájdalom már csak halvány emléknek tűnt. Itt van ez a sok eszméletlenül jó nő, de már nem kell, hogy érdekelje… na, azért az a fekete ott elég brutálisan néz ki… Legyűrte a késztetést, hogy ösztönösen utána forduljon, de a kirakat előtt azért lépett egyet oldalra úgy, hogy az üvegből egy pillanatra láthassa… csak észrevétlenül, nehogy a cica megbántódjon. Nem is rossz miss italy. Kár, hogy a nyers természetességet favorizálta: ha a kezén ilyen pehelyszőrzetet hagyott, el sem merte képzelni, mi várhatja lentebb a bátor felderítőket.
– … figyelsz te rám egyáltalán?
– Persze hogy figyelek, drága.
Megjött ám a hangja a cicának. Kezdetben tényleg nyuszi volt, de erről hamar leszokott. Péter elégedetten gondolt a derekán húzódó, körömvájta sebekre, az éjjel szenvedélyének maradandó nyomaira. Egy ideig eltart, amíg begyógyulnak, de annyi baj legyen. Hősi sebesülés volt, büszkén viselte őket… ettől a nőtől bármilyen sebet büszkén viselt volna.
– Mire gondolsz?
– Nem mondom meg, mert megint elpirulsz.
Judit kedvesen oldalba lökte.
– Majd ha feljelentelek zaklatásért, nem lesz ilyen nagy a szád.
Péter gyengéden visszalökött, majd a zsebébe nyúlt és egy kis dobozt vett elő.
– Jut eszembe, boldog hetedik hétfordulót.
Judit megbűvölve bámulta a delfines ezüstfülbevalókat, és nem bírt megszólalni.
Péter rákacsintott.
– Láttam, hogy sokat nézegetted…
A lány a nyakába borult. Szenvedélyesen csókolta és sokáig.
– Hihetetlen egy fickó vagy!
– Ezért imádsz olyan nagyon.
– Jaj, de jó nekünk! Gondoltad volna akkor este, hogy ez lesz belőle?
– Nem, ezt sosem hittem volna.
Juditnak eszébe jutott az a nap. Mennyire igaz, hogy a fontos döntések nüanszokon múlhatnak… ha az a szemét Gyuri nem telefonál, minden másképp történik. Gyorsan Péterhez is bújt, hogy elhessegesse a zavaró gondolatokat.
– Szerencsések vagyunk, hogy nekünk így összejött.
Péter is mosolygott. No igen, tényleg nagy mázli volt, hogy a kiscica előtt megjelent a két hülye barátnője, mert ha csak ő jön oda előszőr, felindultságában valószínűleg úgy kipenderíti őt is, hogy az életben nem állt volna vele szóba többet.
– Olyan jó, hogy ilyen őszintén alakult így minden, nem?
– Hát, tényleg ritka szerencsések vagyunk mi ketten, drága. Szerelem volt ez az első látásra.

by Raon
2005