Az írásról 3. - a címadás

Többen kérdezték már tőlem, honnan veszem a címeimet. Ahogy elkezdtem összeírni, kielemezni a módszereimet, rájöttem, hogy ez számomra legalább olyan megválaszolhatatlan kérdés, mint az, hogy honnan veszem az ötleteimet. Nem hinném, hogy ismerem a Magnus Opust, bár tény, hogy az ismerőseim körében jó címadóként jegyeznek, és ez szerintem is az erősségeim közé tartozik.
Arra mindenképpen jó volt a felvetés, hogy megállapítsam: a címadás jelentősebb része nálam definiálhatatlan, ösztönös ráérzésféleség, amelyről nem lehet érdemben mit írni. Jön, mert így dolgozom és mert így látom a világot és kész.
Ennek ellenére talán mégis lesz értelme megírni pár gondolatot, ha mást nem, hát indirekt bizonyításként. Létezik ugyanis egy jelenség, amely kapcsán nekem mindig égnek áll a hajam: amikor jönnek az olyan levelek, körbekérdezések (néha még komoly publikációs háttérrel rendelkező íróktól is), hogy itt van a sztori, kellene hozzá legalább egy tűrhető címet találni.
Ez az eljárás számomra mindig érthetetlen volt, és jó eséllyel örökre az is marad.

Szubjektív élmények

Mint korábban már írtam, nálam a megfelelő címadás extra perverzió, esetenként több időt töltök ezzel, mint a történet kitalálásával. Ez nálam úgy működik, hogy a sztorinak és a címnek rezonálnia kell egymással: az egyiknek következnie kell a másikból és fordítva. Minél erősebb ez a rezonancia, minél több a kapcsolat (oda-vissza-oda - sőt, a legjobb címeimnél többszörös kötés is összejöhet, ilyen pl. a "Férgek aranykora"), a cím annál inkább telitalálat.

Sokszor a megfelelő címet a kezdeti, fless időszakban álmodom meg - ez egyszerre hálás és szerencsés véletlen, mert ilyenkor még könnyebb a címre írnom a történetet. Plusz ezért páran biztos tiszta szívből meggyűlölnek, de a névlistáim mellett címlistával is rendelkezem. Ezen a ponton különösen hiszek a gondos jegyzetelésben: ahogy minden használhatónak tűnő ötletem, úgy a jól hangzó, egyedi, többszörös rezonálási lehetőségeket tartalmazó címötleteimet is mindig rögzítem. Néha eleve tartozik hozzá történet vagy legalább töredék (pl. "Ördögárok"), néha csak úgy jött a cím, és majd vagy fel lesz használva, vagy nem ("Üdvgépezet").

Nagyobb a gond, ha az elején nem születik meg a megfelelő cím. Egyébként, hogy a "megfelelő"-nek mi a pontos mércéje, azt nem tudnám megmondani - valahogy úgy vagyok ezzel, hogy sokszor nem tudom még, mit keresek, de az adott próbálkozás láttán meg tudom ítélni, hogy az jó vagy sem. Címben nálam két elvi kategória létezik: ami munkacímnek elfogadható (és ha nem lesz jobb, akkor az írás ezzel megjelentethető) és a telitalálat (ami nyilván néha csak az én szempontomból az, a lényeg, hogy mindent kifejezzen, amit ki akartam fejezni).

Munkacím nélkül tehát neki sem állok egy írásnak. Sőt, régi tapasztalatom, hogy ha nincs meg legalább egy munkacím fogódzó, neki sem tudok állni annak az írásnak. Valamilyen horgony, irány mindenképpen kell, ha mást nem azért, hogy később legyen mihez mérni, legyen mit továbbgondolni, fejleszteni, elvetni.

Az elvi alapokról

Ha már megvan az alibi, van miről beszélnünk.
Talán onnan érdemes kezdeni, hogy mi is az a cím. Egy ilyen kifejtéssel minimum spanyolviasz-evidencia hadjárat veheti kezdetét, de ahogy látom, sokan eleve itt mellélőnek, vagy legalábbis nem tulajdonítanak elég jelentőséget ennek az eszköznek.
A cím ugyanis szerintem egy írás leg-leg-leg kivonata.
Legegyértelműbb. Legszembeötlőbb. Legfontosabb, leglényegesebb.
A cím egyedi azonosító, amely jó esetben egyszeri, megismételhetetlen kísérlet arra, hogy az írás az olvasó emlékeiben maradandó nyomot hagyjon. Egy pillanatra persze most próbáljunk eltekinteni attól, hogy hány "Legenda" című írás létezik csak magyar nyelven (az írópalántákat is ideértve). Részint azért, mert bizonyos tényezők (műfaj, stílus, téma, nyelv) adott esetben jelentősen árnyalhatják ezt a kizárólagosságot (például a Wayne Chapman és a Hamvas Béla rajongók remekül megférnek a maguk Karneváljával egymás mellett, és a két olvasótábor számára egyértelműen egyedi azonosítónak tűnik a cím a maga témájában); részint pedig azért, mert a mű válasza, kontrázása a címre utólag esetenként átírhatja ezt a szabályt is (erről később).

Ami biztos, hogy a cím a szöveggel való első benyomás - sőt, a Benyomás. Egy fókusz, az írás esszenciája, ami vagy betalál az olvasónál, vagy nem.
Fontos az első benyomás, de érdemes megjegyezni, hogy a cím emellett mintegy keretbe is foglalja az olvasást, és így ez az utolsó benyomás is egyben. A cím adta asszociációkat a történet a helyére teheti (vagy nem, ha rossz az a cím), és elvileg ez jelentené az emlékbevéső folyamat lezárását.
Kezdeti benyomás, majd a történet elolvasása után kontra/válasz/utólagos rezonancia - ebből áll össze egy cím élete.

Természetesen lehet ezen jókat mosolyogni, és el lehet bagatellizálni a kérdést (ahogy több kollégám így is tesz), de én ilyenkor mindig azt szoktam mondani, hogy rendben, persze így is lehet, csak akkor gondoljuk végig a következményeket. Például tételezzük fel, hogy az adott írás remekül sikerült, népszerű az olvasóknál, és szívesen beszélnek róla egymásnak - csak épp a címe nem az igazi.
Tegyük fel magunknak a kérdést, akarjuk-e, hogy az írásunkkal az alábbi módon hagyjunk nyomot az olvasóinkban.
"Fú, olvastad a legújabb xyz írást? Azt a... hogyishívják, tudod, a címe most nem jut eszembe, amelyikben az a dagadt harcos nyomul... na, az de király volt."

A címek jellemzőiről

Egy jó cím elsődleges szempontja tehát, hogy megragad az olvasó fejében. Ha nem ragad meg, hidd el, hogy nem volt jó az a cím. Sőt, olyan nincs, hogy egy a cím jó, de az olvasó elfelejtené. A jó címeket az olvasó könnyedén vissza fogja idézni még évtizedek múlva is.
Tegyünk egy próbát? Mindjárt akár a M* háza tájáról is, mondjuk novella ügyben (mert ott mégiscsak nehezebb a dolga a szerzőknek, azaz reálisabb lesz a megmérettetés). Lehet, hogy én járok rossz körökbe, de tapasztalataim szerint még a legelvetemültebb M* olvasók is jó esetben csak a felét tudják visszaidézni a novelláskötetek bénábbnál középszerűbb címeinek. Persze a kiemelkedő címek esetében nincs ilyen probléma... ki ne tudná, mi az a "Fattyúrege"? A "Becsület dolga"? A "Kráni krónikák" vagy a "S éjre vált a nap"?

Mivel ez a megragadás sokféleképpen elérhető (erős szavakkal, ritkán használt szavakkal, furcsa, érdekes szóösszetétellel, egyszerű vagy épp formabontó stílussal), a következő fontos szempont a cím adta asszociációk köre. Egy írónak mindenképpen számolnia kell azzal, hogy a címe mit ígér, hogy a címből az olvasó milyen elvárásokat vezethet le magának. Például hiába ütős cím formailag mondjuk a "Ranagol áldásával", ha a történet nem erről szól. Ha valaki megír egy olyan fantasy történetet, hogy "A szenvedélyek harca", akkor ne csodálkozzon, ha a fantasy helyett elsősorban a romantikus vonulatot várják majd tőle az olvasók.
Ugyanezen logika mentén érdemes foglalkozni a negatív asszociációkkal is. Ez sokszor csak a felesleges támadási felület kikerülése (ezen negatív asszociáció felülírásáról majd később).

Innentől jön a nehezebb része, fogást találni a részleteken, belevinni néhány kapaszkodót a kreatív végtelenbe.
Sokféle elgondolást elvetettem, mire összejött az alábbi felsorolás.
Eleve sokféleképpen meg lehet közelíteni a címtípusok csoportosítását is. Én végül egy bizonyos problémamegoldó szemlélet mentén jutottam el egy valamennyire meggyőzőnek tűnő halmazig, tehát fontosnak tartom megjegyezni, az alábbi gondolatmenet csak az én logikám tükrözi. Nem biztos, hogy mindenütt helytálló, nem biztos, hogy meglesz benne a teljesség igénye, és bevallottan szerintem is csak egy lehetséges módja a téma taglalásának.

Persze, hogy ne legyen ilyen egyszerű a logikai levezetés, ezen a ponton mindjárt ketté is ágazik a lehetőségek sora, két markánsan eltérő szemlélettel (hogy azután szerencsés esetben a kettő együtt újra egymásba fonódva kiadja a legütősebb címkategóriát).
Az egyik vonal a külsőségre (figyelemfelkető, erős szavakra, klasszikus vagy épp azt megbontó formára), a másik a tartalomra (mondanivalóra, premisszára) koncentrál.

Címek 1 - a külsőségre fókuszálók

A külsőségre sok jellemzőt össze lehet gyűjteni. Általánosan elmondható, hogy a figyelemfelkeltő-megragadó jellegük jobb a másik típus címeinél, viszont ez mindjárt kétélű fegyver is egyben. Ha ugyanis a történet nem rezonál kellőképpen a címre, és a cím megmarad szimpla hatásvadászatnak, ez sokat elvehet az össz-élményből.

A létező legegyszerűbb módi az egyszavas, ütős címek sora. Ez lehet semmitmondóan általános, mint a már említett "Karnevál" (és amelyre nyilvánvalóan a sztori fog rezonálni), vagy lehet erősebb, ritkábban használt kifejezés is, mint amilyen a "Renegát", a "Dűne", a "Katedrális".

Viszonylag gyakori a szóösszetételek alkalmazása, főleg, ha ezzel a mondanivalóra, tartalomra is sikerül némi átfedést belecsempészni ("Ólomerdő"). A szóösszetételek néha nehezen dekódolható értelmezésén túl (pl. "Csillagvető", "Hőseposz") viszont egyáltalán nem mindegy, hogy a kifejezés maga semmitmondóan szürke ("Csodaidők"), vagy kellően egzotikus ("Ködsárkányok", "Őslénypark"), netán kifejezetten erős ("Fajirtás").
Ebben a vonatkozásban érdemes a sci-fi/fantasy témákon kívülre tekinteni - például Fable egyes címei kiválóan megmutatják, milyen az, amikor egy író ezen a téren is emlékezeteset alkot ("Kriplikommandó").

Hatásában hasonlóan egyedi megoldás a minden logika szerint formabontó cím. Ez sokszor a tizenkilencre lapot húzás tipikus esete, de ha bejön, akkor az író csak nyerhet vele (lásd "Lágy szélben, lazacszín hold alatt", vagy "Város két fül között").

Klasszikus típusnak számít a birtokviszonyos cím, a valakinek/valaminek a valakije/valamilye. Ha a birtokos személy vagy hely, akkor az kiváló is lehet (lásd Leslie L. Lawrance sorozat, pl. "Omosi mama sípja", "Sindzse szeme", "Miranda koporsója").

Ha sorozatról van szó, néha futószalagon jönnek a birtokos kifejezés alábontásai (magyar példa az Éj és Hajnal trilógia, külföldi például Hobb Orgyilkos ciklusa, Herbert Dűne ciklusa), amelyeknél elmondható, hogy minél több ilyen alábontás kerül elő, annál inkább gyengül a címek ereje, egyedisége (lásd Káosz sorozat).

A birtokviszonynak létezhet időtényezős változata is - lásd "A halál havában".

Az is gyakori, ha a birtokos nem konkrét személy. A módszer legfőbb előnye, hogy az ilyen cím könnyen megjegyezhető: hátránya, hogy adott témában egy idő után egyre nehezebb eredeti, semmi másra nem emlékeztető címeket találni. Kiváló címnek számít például "A gyűrűk ura". Hihetetlen, milyen sokan tudnak róla azok közül is, akik nem olvasták, és nem is szeretik a fantasy-t - és félreértés ne essék, ez már a film előtt is így volt. Jó magyar példa az "Észak lángjai". Martin gigalógiája szintén ide tartozik: Trónok harca, Királyok csatája, Kardok vihara, Varjak lakomája, Sárkányok tánca... milyen egyszerű, mégis nagyszerű. Az egzotikus példa Card, "A holtak szószólója".

Angolszász/mesés területre jellemző, hogy a címben egyben ott a márkanév is. Ilyen a Harry Potter sorozat (Harry Potter és a... ), de a magyar Gergő (Gergő és a.... ) sorozat is. Ha jól csengő a név, az ilyen szintén érdekes, kellően egyedi hatású lehet.

Klasszikusnak nevezhető az ellentétek "és"-sel történő összekapcsolása is, ez afféle irodalmi módi. "Háború és béke", "Bűn és bűnhődés" - vagy épp "Csepp és tenger".

Van, ahol nem is feltétlenül az ellentét a fontos, hanem hogy meglegyen a feszültség a két kifejezés között. "Vörös és fekete", "Kard és kasza" - de mondjuk az "Acél és oroszlán", "Korona és kehely".

Szintén klasszikusnak számít a jelzős szerkezet alkalmazása, viszont azt mindjárt itt elején érdemes idevésni, hogy egyben ez adhatja a legelcsépeltebb címborzalmakat is. Ez szerintem leginkább a filmes hatás miatt van - és ami filmnél elmegy, az könyvnél szerintem nem. Ugyanis alapvetően más az asszociációs közeg, és ami filmnél főként a látvány asszociáció miatt még elmehet (lásd bármilyen sorszámozott sorozat, pl. a Rambo1-3), az könyvnél sokkal igénytelenebb hatást kelt (és sokszor nem is használható).
Tény, ha az író mértékletesen csinálja, akkor ez is lehet olyan, amit senki nem fog elfelejteni ("Keleti szél"), de ha nem állt meg ennyinél, akkor jöhetnek az olyan pátoszszteroiddal felturbózott szörnyek, mint az "Istenek gyermekei", "Az ősmágus hatalma", "Bajnokok kardja", és hadd ne kelljen ennek jobban utánanézem, nekem belegondolni is fáj. Aki nem hiszi, nézze meg még pl. a romantikus regényeket és nézzen utána.

A jelzős szerkezetbe időnként bele-belecsempésznek némi trükköt, ami - ha nem viszik túlzásba - szintén kellemes hatású lehet. Lásd "Az őszi alkony sárkányai, A téli éj sárkányai, A tavaszi hajnal sárkányai" (itt kellett volna megállni).

Főként sci-fi és fantasy területen sokszor előfordul, hogy olyan idegen kifejezések kerülnek bele a címekbe, amelyek avatatlanok számára semmit nem mondanak. Ezek nem túl szerencsés címek, mert amennyit nyerhetnek a beavatottaknak szóló kikacsintással, annyit veszíteni is lehet a megjegyezhetetlenségük miatt ("Dosadi kísérlet", "Anyrok alkonya", "Abbitkirálynő"). A legrosszabb az, amikor a címnek még a csengése is idegborzoló, és a kiejtés sem teljesen egyértelmű ("Leceai játszma"), de néha az sem segít a dolgon, ha ezzel nincs baj ("Shadoni krónika, Ryeki tűz, Gorviki pokol").

Ezen a ponton térnék ki a plágiumokra, vagy az asszociációk adta támadási felületekre. Szerintem egy Renegát után minimum vérben oldódód sértés egy Renegátokkal előjönni, ahogy a Pokol után is ilyen volt a Gorviki pokol. Ha egy mód van rá, legalább az adott téma/stílus/műfaj keretein belül próbáljunk meg valami egyedit találni.

Címek 2 - a tartalomra fókuszálók

Az ilyen címek a figyelemfelkeltés-megragadás vonatkozásában kezdeményezést veszítenek - de sokszor éppen ez a cél, vagy éppen ezzel tudják felhívni magukra a figyelmet. Nem mindegy ugyanis, hogy ilyen cím kitől jön elő, lásd Gaiman ("A temető könyve", "Anansi fiúk", "Csillagpor").

A kulcs itt a visszacsatoláson van, hogy az író milyen tartalommal tölti fel a sokszor kiábrándítóan semmitmondó, vagy átlagos címet. Ha ugyanis az író jól végezte a dolgát, akkor nemhogy hátrány lesz az efféle cím, hanem direkt szolidnak, elegánsnak, mértéktartónak fog tűnni, és még inkább kidomborítja az író által közölt tartalmat (lásd pl. "Fekete vizek").

A legegyszerűbb itt is az egyszavas alapeset, amelyekben van némi utalás a regényben várható történésekre ("Otthon", "Renegát", "Pokol", "Hitehagyott").

Nagyobb kaliberű írók már rájátszhatnak arra, hogy a semmilyen cím az ismert névvel érdekes megvilágításba kerülhet ("Halálos árnyék", "Tortúra", "Karnevál", "Keleti szél").

Mantis barátom (Süle György), aki szerintem képességei alapján könnyedén a hazai paletta ismert és elismert szerzői közé kerülhetne (már ha érdekelné őt ez), például kifejezetten ilyen címekkel dolgozik. Érdemes rákeresni az lfg.hu-n található írásaira, hogy milyen tartalommal tölt fel olyan sablonos kifejezéseket is, mint pöröly, gyilkos, motor.


Címek 3 - a forma és a tartalom egysége

Mint korábban írtam, szerencsés esetben a külsőség és a tartalom találkozik, és kiadják a legütősebb címkategóriát. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez szerintem mennyire az írás tartalmán múlik - hiszen ahogy a kettes típusból látszik, egy közepes címet is fel lehet emelni emlékezetes szintre, de egy kiváló cím is elvérezhet a megmérettetésen, ha a mű amúgy felejthető marad (lásd az amúgy remek címmel rendelkező "Hallgat az ég" kötetet).

A cím mindig egy ígéret, amit ha nem vált be az adott mű, akkor az a mű negatív megítélésében is komoly szerepet kaphat. Kinek jutna eszébe összehasonlítani a "Shadoni krónikát" a "Kráni krónikával"? Pedig pont az a fajta különbség az, amiről beszéltem. Vagy mondjuk tekintsünk el a plágiumtól és nézzük a "Pokol" kontra "Gorviki pokol" mecset. Nem egy ligában játszik a két csapat.

A plágiumról szólva: furcsa dolog ez, mert ebből a szempontból a "Kráni krónikák" sem teljesen tiszta választás, és mégis... Azt hiszem, az efféle sértés alól egyetlen vállalható kibúvó létezhet: ha az adott írás lényegesen jobb, mint a korábbi, és ezzel megment egy amúgy jó, méltatlanul elpazarolt címet. Az olvasókban ez a felülírás üzemmód remekül működik is - senki nem fogja a régi, rossz címet siratni.

Több példát említettem már, amely itt is megállja a helyét és többszörösen rezonál.
Ilyen például az "Amerikai istenek", amely az amerikai kultúrkör adta, aktuális asszociációkon kívül remekül rámutat a történet velejére is. Egy "Fajirtás", amely az erős hatásvadászat mögött ténylegesen is erről szól... egy "Trónok harca", amely könyvet elolvasva az embernek tényleg az a benyomása, hogy erről a témáról most ismerhette meg az igazi harcot.
De hogy magyar példa is legyen: "Ólomerdő". Eleve az ólom és az erdő kifejezések egymás mellé állítása ad egy kellemes feszültséget a címnek, az asszociáció egyszerre borongós és mesés, és emellett a könyvet elolvasva komoly szerepe van a történetben annak az ólomerdőnek.

A felsorolásból kimaradt típusokról

A fenti logikai levezetésbe nem fért bele, de példádul működő módszer az is, hogy van egy sorozatcím, ami vagy jó ("Végjáték"), vagy kevésbé ("Csodaidők"), vagy legalább egyedi ("Lyonesse"), de ami a lényeg, elviszi a hátán a címkérdést. Ilyenkor még az is belefér, hogy a sorozaton belül elképesztően béna címek jöjjennek, ha amúgy a tartalom jó (lásd "Lyonesse - a zöld gyöngy").

Ugyanígy működhet néha a sorszámozás is, főleg, ha az eredeti és a magyar kiadás másképp nem azonosítható be (lásd "Végjáték" 1-4).

Tehát: hogyan adjunk címeket?

Az fenti gondolatmenetek egyetlen biztos tanulsága: tökéletes receptek nincsenek. Irányelvek vannak, amelyek néha teljesen ellentmondanak egymásnak, és az írónak kell eldöntenie, hogy adott esetben mit választ, mit tart fontosnak. A címadás nem csak forma és tartalom, a stílus és az eszmeiség hírnöke is egyben, és talán éppen ezért nem is lehet ezt tanítani.
Egy biztos kapaszkodót tudnék mondani, OSC bölcsessége itt is remekül alkalmazható. Bármilyen szabályt megszeghetsz, ha képes és hajlandó vagy megfizetni az árát. A lényeg, hogy a végeredmény pozitív értelemben véve is emlékezetes legyen.

A korábbi oldalam hozzászólásai

•  Jud  2011. 04. 11. 11:36
  

  És vedd hozzá a hosszú címeket is, amik akár maguk is "novellák" lesznek. :D
  Vagy az olyan elborult címeket, mint az "Öt perccel az eszkimó háború kitörése előtt" - ilyeneket aligha lehetne adni egy regénynek, túl hosszú lenne, miközben az olvasók szeretnek röviden hivatkozni a kedvenc olvasmányaikra.
  A Csodaidőkhöz: a sorozat egészének szerintem megfelelő cím, mert könnyű hivatkozni rá. Az első kötet alcíme, Az ogfák vöröse nekem kifejezetten tetszett, és a kettő együtt szerintem teljesen jó.
  Egyébként tetszett a bejegyzés. A címadás nekem is hasonlóképpen működik, cím nélküli történetet képtelen vagyok írni, kell valami a szöveg tetejére. Viszont utólag nagyon nehezen változtatok a munkacímről véglegesre, és olyankor rosszabbnál rosszabb ötleteim támadnak. Úgyhogy szánj minket, kiknek a címadás lészen az nagy tortúra. :D
  
  
•   2.  Heidel Dan  2011. 04. 15. 23:51
  

  Jud: ez jó kiegészítés, köszi!
  A Csodaidőkről: mint cím, szerintem jól hangzik, de nekem a -(z) amúgy kiválónak találtatott - könyvek elolvasása után nem ült igazán. Az ogfák vöröse cím is ütősebb lenne, ha az ogfák megjelenítése nem két odavetett félmondattal kapcsolódna csak a történethez (mert az eszmeiség, ami mögötte van, amúgy jó). Nálam a sorozat alcímeinek logikátlan szórása sem piros pont, mert ott is inkább az "ami jött, ahogy jött" elv látszik érvényesülni bármiféle formai, tartalmi, tudatos üzenet üzenet helyett.
  Ez persze mind szubjektív megítélés, de szerintem ez a sorozat remek példa arra, hogy az efféle címadás nem visz minket közelebb az igazán jó címekhez.
  
  
•   3.  Heidel Dan  2011. 04. 15. 23:54
  

  Kiegészítés, hogy mit értek telitalálat alatt: például tegyük egymás mellé "Az ogfák vöröse" és "A holtak szószólója" címeket. Mindkettő egzotikus hangzású, így a formai követelményeket magasan teljesíti. Mindkettő érdekes tartalmat közvetíthet - ez is kipipálva. Azonban, ha megnézzük a történetben betöltött szerepüket, egyértelmű, hogy az előbbi csak egy hatásvadász kép a rossz helyen való elhelyezés és a kidolgozás elnagyoltsága miatt (és ezzel eltékozolt lehetőség) - míg az utóbbi nemhogy szerves része a történetnek, de egyenest mindennek az alfája és omegája (és nálam ettől telitalálat).