Bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül,
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat majd otthagyom,
hasamért vérnászt járhatnak a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, ’dassyni Balruss, fekve,
megáldva, leköpve mindenütt.
Odassyn Balruss: Ballada a senkik prófétájáról*
---------------------------------------------------------------------------------------
* eredetiben François Villon: Ballada a senki fiáról, Faludy György átköltésében
---------------------------------------------------------------------------------------
Az ötletet egy régi boszorkányereklye, Dianen ékkövének legendája adta. Lymenthil Dianen, Alidax egyik rövid életű, ám annál hírhedtebb boszorkánykirálynője azt a Balrusst tartota szeretőként maga mellett, akit a toroni császári háborúk krónikái a legveszedelmesebb tébolyfilozófusként ismertek. A veszett költőt, aki egy állítólagos ó-ryeki szent nevében egymaga kezdett harcba a Boszorkányerőd uraival. Az ostobaságában líraian hősies Balruss végül elbukott, sosemvolt aranykort hirdető képzelgései a feledésbe vesztek, ám az isteneket is csak káromló próféciáinak többsége sokáig fenmaradt.
Az analógiát Alayss véletlen fedezte fel. A halandók legtöbb álma csupa asztrális szemét, az antiss formátlan mocsadéka. A lélekben feszülő energiák káros feleslege, amit azért vet ki magából a lélek, hogy az alvás a folyamatos megújhodást szolgálja. Ilyen alapon mennyi esélye lehetett annak, hogy a sokadik álmatlan éjszakájának antiss-járása közepette a legmélyebb, elfeledett régiókban épp egy olyan álomfoszlány ragadja meg a figyelmét, amelyben Dianen ékkövét látja? Egy fekete unikornist formázó, obszidián medaliont, amelynek egy kyr főrend épp a titkait adja? Ahol a medálból a kyr férfi kántálásától a szeme láttára hunyt ki a fény, és változott az antisson semmitmondó, homályos folttá?
Alaysst cseppet sem érdekelte a démoni Ryek és az átkozott toroniak mételye – annál inkább a történtek két tanulsága. Az a kevesek által ismert tény, hogy bármilyen kétes alak is volt Balruss, végül minden jóslata igaznak bizonyult a történelem folyamán. És ami még ennél is fontosabb, hogy létezett olyan mágikus módszer, amellyel az álmok esszenciáit varázstárgyakba lehetett zárni.
Évekig kutatott, mire kiderítette, hogy a lidércálmok, lázálmok, és az alvás zavarosan gomolygó ködjein túl léteznek másféle álmok is. Tisztábbak, erősebbek, élesebb emlékekkel, és nagyságrendekkel több energiával. Idővel meg is találta a forrásukat. Ősi fajok kitaszítottjait, akik ébren álmodtak, emberi eszelősöket, akik váltig állították, hogy amit elképzelnek, az valósággá válik. A legtöbb ilyen lélek elméje bomlóban volt, a szívük végérvényesen megromlott, ám az erő, ami a fejükben született, máglyaként világított az antiss birodalmában. Elég volt egyszer belekóstolnia, hogy elérje a bizonyosság.
Mások álmaiból meríteni az erőt, ő tényleg erre született.
Írói háttér
Amikor még ifjú titánok voltunk, Norman Fellings kolléga egyszer azt mondta nekem: kellő tehetség és kitartás esetén minden lelkes amatőr életében eljön az a pillanat, hogy olyat alkot, ami után minden korábbi írását másképp fogja látni. Erről egy dolog hallani, és teljesen más látni-átélni, hogy tényleg így működik. Az írásban szerintem amúgy sem túl életszerű a lineáris haladás. Azt nem merném mondani, hogy ilyen nem létezik, de az ismerőseim többségére nem ez a jellemző. A fejlődés sokkal inkább kisebb-nagyobb szintugrások - jó esetben folyamatos, de időben esetenként jelentősen elhúzódó - sorozata. És ha már a magam példájánál maradok, minden ifjú titánnak kell egy igazi, nagy ugrás, amellyel felkerülhet a hazai palettára (és félreértés ne essék, ez az íráskészség érettségét jelenti, a megjelenéshez van a legkevesebb köze).
Én általános értelemben alapvetően a Játék című, 2005-ös novellámhoz kötöm ezt, bár például a párbeszédeim csiszolásában a Tarvízió jelentette az első komolyabb lépcsőfokot.
Ha viszont műfajonkénti lebontásban gondolkozok, akkor a M* fantasy-n belül a Vérlitánia mesélős kísérlete után karakterábrázolásban egyértelműen a Boszorkánycsók jelenti az összekötő láncszemet. Az már az én saram, hogy ez a fejlődési fázis a megjelent verzióban is tetten érhető: az ősi hal-létforma maradványa éppen úgy, mint az ennél fejlettebb kétéltű mintázat... meg sajnos az is, ahogy ez az egész kimászott a partra, és csak nem döglött bele, túlélte az evolúciós darálót.
Amikor 2007-ben csatlakoztam a bíborgyöngy projekthez, a lapok
leosztásánál egyből arra gondoltam, végre itt a lehetőség, hogy
olyasmiben próbáljam ki magam, ami eltér az eddig megszokottaktól (de
legfőképpen a M* sablonoktól). Réges-régi terveim között szerepelt egy
"szerethető vadparaszt" stílusú karakter megírása, és aki figyelemmel
követte az elmúlt évek netes megjelenéseit, az láthatta, hogy
Craftyr már számtalanszor, számtalan formában megjelent itt-ott.
A koncepcióválasztás szerintem logikus volt, ma sem tennék másképp.
Az intelligens humor mindig kapós, csak marha nehéz jól csinálni, de úgy
éreztem, nekem ez most menni fog. Ahogy végigelemeztem a M*
megjelenések lefedte piacot (nem vicc, tényleg így történt), arra
jutottam, hogy egy jól megírt szélhámos karakter mind az
irodalmi-idősebb, mind a szerepjátékosi-fiatalabb olvasók körében kellő
sikerre számíthat.
A megfelelő előképem is megvolt hozzá. Jack Vance Ravasz Cugelje már fiatalon az egyik kedvenc hősömmé vált, és ahogy 2007-ben újraolvastam a könyveket, számomra mit sem kopott az élmény. Cugel tényleg egy vadparaszt, de annyira tipikusan emberi, hogy még éppen elfogadhatóak a bunkóságai.
Kis kitérő, miért épp a "szerethető vadparaszt" karakterben láttam a sablonoktól való elvonatkoztatás mintapéldáját. Egyrészt egy ilyen karakter a humorom mellé ésszerű választás, mert könnyedén hozzá lehet kapcsolni a humort karakterhez (amely így az írás szerves részévé válhat, és nem lóg ki belőle). Ez mondjuk magával vonzza azt is, hogy az a humor is kellően vaskos, bizonyos esetekben már határesetnek számító humor kell legyen, de szerintem az esendő/béna karakterekkel adódó komikumok ennél ezerszer sablonosabbnak számítanak (és ezektől amúgy is a hideg ráz).
Másrészt a lehető legkomolyabban mondva úgy látom, hogy az efféle karakterek méltánytalanul el vannak hanyagolva az irodalomban. Pedig, ha a való életből vett archetípusokat nézzük, akkor a "szürke kisegér" és a "béna, de fejlődőképes" karaktertípus mellett ez a legismertebb toposzok egyike - "az arc, aki előadja magát". Kinek ne lenne olyan ismerőse, akinek az arca alig fér be az ajtón, és rendre alfahím szerepben tetszeleg? Ráadásul az efféle karakterben az alapesetben is meglévő rengeteg lehetőség mellett adódik egy extra plusz is - ugyanis nem mindegy, hogy a karakter ért is ahhoz, amit csinál, vagy csak úgy tesz, mintha értene. Illetve ha már így előadja magát, akkor ez hogyan hat a környezetére? Ha már tud olyan dolgokat, mint senki más, akkor él vagy visszaél ezzel a lehetőséggel?
A fentiek természetesen magukban hordoztak egy óriási veszélyt is: ha már életből vett példa, az ilyen embereket kevesen kedvelik, és még kevesebben szeretik. És nem véletlenül. Az efféle emberek sokszor maximum népszerűek lehetnek, vagy legalábbis ez mutathatja a látszat - de a népszerűség és a szerethetőség messze nem ugyanaz.
Craftyr esetében szerintem végül ez jelentette az első aránytorzulást - ha lehet ezt mondani, túl jó munkát végeztem. A folyamatos csiszolásnak hála olyannyira vadparaszt lett, hogy a megjelent verzióban végül semmi szerethető nem maradt benne.
Azt hiszem, a karaktertervezés folyamata extra tanulságos lehet minden ifjú titán számára, ezért itt a kelleténél is őszintébb leszek.
Amit idáig írtam, az a karakter lelkületéről szólt - de ehhez természetesen kell egy köntös, szerep (kaszt, hogy az rpg vonalon is egyértelműek legyenek a dolgok), hogy mi a karakter elsődleges megnyilvánulási formája.
Azt tudni kell, hogy a Boszorkánycsók megjelent verziója 7.0-ásnak számít, és ezek a verziószámok nem csak két mondatnyi, hanem minden egyes alkalommal komplett átalakítást jelentettek.
Az első verzió szerintem gyermeteg volt, egy öncélú, komolyabb sztori nélküli vicceskedés, jó villanásokkal. Tulajdonképpen örülhetek, hogy ez nem jelent meg az agancsos kiadásban.
A második verzióban már megvolt a kellő craft (hehe), talán még több is, mint kellett volna - ezzel meg éppen ez volt a baj. Azt mondjuk azóta is sajnálom, hogy ez a megoldás nem jelent meg a bíborgyöngy kettes kötetében, mert szerintem érdekes kísérlet volt. Robun is nézőpontkarakterként szerepelt benne, és az egész történetnek keretet adott egy kocsmáros nyitó és zárójelenete (ez utóbbit különösen fájó szívvel vágtam ki, de nem dobom el, az biztos, hogy a következő Craftyr-sztorinak ez lesz az alapja).
Ami Craftyrt illeti, tulajdonképpen még a harmadik verzióban is bárd volt a karaktere. Azaz inkább egyfajta anti-bárd, komoly kontrázási lehetőségekkel: a szerepjátékos toposzok méltó kifigurázásával. Annak idején még Celsiorral is lebeszéltem, hogy hadd legyen Bram Boreillo azon tanítványa, aki végül semmilyen vizsgán nem felelt meg, és ő áldását is adta erre az ötletre. Ebből össze is jött néhány jobb poén, amelyekért szintén kár volt - részemről ez a tervezet lett a tuanos pereskedés legnagyobb áldozata.
Az antibárd karakter esetében a kisregény 17. fejezetében olvasható megokkulós jelenet is sokkal jobb hatást keltett (amikor is a karakter életében először megszólaltatta az összhangzatot), legalábbis egyértelműbb volt a karakter megtérése/fejlődése. Ez a fejezet a jelenlegi verzióban méltatlanul elsikkadt a fővonal mellett.
Hogy végül miért vetettem el ezt a vonalat? Elsősorban a politikai helyzet, másodsorban a támadási felület miatt. A politikai helyzetet nyilván nem kell részleteznem, a támadási felület meg valahol a humorom következménye: mivel alapvetően a vaskos humort kedvelem, egyáltalán nem mindegy, hogy a humor céljának írógazdája az olvasók szemében barátnak vagy ellenérdekelt félnek számít-e. Biztos lett volna olyan, aki félreérti Bram Boreillo craftyros-vadparasztos ostorozását, és ennyit nem ért volna az egész.
Ezek miatt végül új identitás is kellett a karakternek, és meglátásom szerint itt kezdődött az igazi kálvária.
Első ötletem egy költő volt, ilyen úgy sem sok mászkált még Yneven. A megírt változatot visszanézve éppen az volt ezzel a baj, hogy nem tűnt túl életszerűnek az Ynevi környezetben.
A költőt így elkezdtem "feltápolni", hogy lehetőség szerint minél kalandozósabb, hihetőbb karaktere legyen. Amikor hosszas kanyarok után eljutottam a bajvívós lehetőségig (abból is a rosszabb fajta, iszákos-szonyavadász-lecsúszott verzióig), már éreztem, hogy itt több karakterre való ötlet gyűlt össze, és a keveredésből nem feltétlenül fogok jól kijönni. Majd el felejtettem, volt egy olyan változat is, ahol Craftyr született nemesként arcoskodott végig a történeten (előkép: Rob Roy-ban a rosszarcú ficsúr). Rossznak éppenséggel ez sem lett volna rossz, de nem találtam elég jónak az ötleteimhez.
A végérvényes elcsúszás végül ott következett be, amikor sokadjára meggyőztem magam és visszanyúltam egy régi tervemhez, a titokzatos garabonciás szerepéhez. Na az az a karaktertípus, amit garantáltan utálhat mindenki Yneven - merthogy nem csupán arcoskodik, van is mire ezt tennie. Az olvasók egy jelentős részében ez szintén negatív asszociációkkal jár: tápos, ellenszenves szuperhős, ésígytovább.
Valamiért - őszintén szólva ma már én sem értem, miért - mégis megragadtam ennél, és végül ezt a változatot vezettem tovább. Craftyr karakterköntöse így egy méregdrága, többszörösen összetett dreggisköltemény lett, és ezzel el is érkeztünk oda, hogy hol csúszott el a veleje. A nagy építkezésben - iszákos-szoknyavadász vadparaszt, plusz költő, plusz bajvívó, plusz reménybeli titokzatos garabonciás - ugyanis olyan mértékben elszállt vele a látszat (hangsúlyozom, hogy csak a látszat, hisz a novella történése egyáltalán nem igazolták azt, hogy olyan extra szuper hős lenne), amellyel szépen bejött minden negatív asszociációs támadási felület. Tehát szinte veszíteni mindent elveszítettem, amit csak el lehetett, de cserébe legalább nem nyertem vele sokat. :skorpiohumor:
Szilárd meggyőződésem, hogy ha ez nem így alakul, akkor Craftyr a legnépszerűbb ynevi karakterek egyike lehetett volna (illetve még innen is fel lehet emelni, csak ez most már sokkal nehezebb feladat).
A morbid az, hogy ha szakmai szemmel nézem a karakterábrázolást, akkor az tulajdonképpen mindvégig megmaradt korrekt keretek között, tehát itt szerintem egy nagyjából jól végrehajtott rossz tervről van szó.
Na ez az, amit a kellő tanulsággal ajánlanék minden ifjú titán figyelmébe: a kevesebb néha több, ez az írás az iskolapéldája ennek.
A karakterábrázoláson túl ide tartozhat a karakterfejlődés is. Ez egy olyan írás, amelyben a főhős jelentős változáson megy át. A novella végére Craftyr élete részint kényszerpályára áll, részint olyan irányba változik, amelyről mindig is álmodozott, de sosem volt elég bátorsága ahhoz, hogy végig is menjen ezen az úton. Ebből a szempontból az írás nyilvánvaló előkészítése valami nagyobb koncepciónak: tulajdonképpen innen indulna a karakter igazi története.
Az elgondolás voltaképpen itt is helyes volt, ezt máig így látom. A dinamikus karakterek eleve nem túl gyakoriak a M* irodalomban - a legtöbb írás (még a regények többsége is) statikus karakterrel dolgozik. Van egy jól megfogott pillanatfelvétel, és a történet arról szól, hogy a karakter minden ízében megpróbáljon megmaradni annak, aki volt.
Persze nem véletlen, hogy úgy általában a fantasy-ban ez a gyakoribb. Egy karakter változását ugyanis annyiféleképpen el lehet rontani, hogy azt felsorolni sem lehet. Eleve a terep sem mindegy: van, ami megoldható egy-egy fejezetben, novellában (lásd Martin példáit), de van, amihez minimum egy regény kell. Azután, ha az író jó esetben mindent jól kitalál és megír, még nem tekintheti megoldottnak a feladatot. Kornya Zsolt erről egyszer azt mondta nekem a Pyaronos kötetbe végül le nem adott írásom kapcsán: attól, hogy valami rendkívül meggyőző, önmagában még nem lesz jó - és én csak mostanság értettem meg, hogy mennyire igaza volt.
Ez kb. ugyanaz, mint amikor az író egy az egyben lemásol egy életből vett példát - ami igaznak igaz lehet, hitelesnek hiteles, de ettől még nem feltétlenül lesz érdekes. Az efféle minta csak egy alapanyag, ami kizárólag a lehetőséget tartalmazza. A legjobb minőségű alkotókból is lehet botrányosan rossz ételt főzni, vagy szimplán középszerűt, némi egzotikummal - és persze az sem feltétlenül lesz mindenki számára egyértelmű, hogy ez valahol mekkora pazarlás.
Kimaradt jelenetek
No ezekből itt van bőven, és nem csak a hét verzió miatt. A már említett keretes szerkezettel később még biztos kezdek valamit - de akár minden alábbi részlet beépítése elképzelhető. Ezek azok a flessek, amelyeket éveken át gyűjthet az ember, és végül vagy megtalálják a megfelelő helyüket az adott írásban, vagy nem. Amiben mindenképpen sokat tudnak segíteni: erősebb, markánsabb karakterek születhetnek.
Mivel itt tényleg majd tucatnyi jelenetet beidézhetnék, első menetben igyekszem megmaradni a hármas szabálynál (ez már így is kivételesen hosszú bejegyzés lesz).
Az első jelenet a legelső verzióból való - szerintem poénnak nem rossz, de irodalmi
mércével mérve némiképp kockacsörgős, és így eléggé határeset.
A jelenetben Craftyr összefut egy régi szerelmével, illetve kapcsolatával, Enevillel, akik elviszi haza és mutat neki valamit.
A dalnok belépett. Hamar észrevette, miért kellett idejönnie. Az előtérből nyíló szobában művészi gonddal faragott bölcsőt látott.
Ó, nem!
Craftyr döbbenten állt meg előtte. Enevill egészen közel simult hozzá, ahogy rég: mellei a hátát kényeztették.
– Látod, milyen gyönyörű... És nem is sír, Antohnak hála...
Tényleg gyönyörű volt. Világosszőke hajú, pufók arcú gyermek, álmában is derekasan szorongatva a kukoricacsuhéból készített szörnybabát.
Craftyr önkéntelenül is megcirógatta az arcát. A gyermek erre megrándult, és a bal kezecskékével megsimogatta a felnőtt ujjakat. A dalnok meghatódott. Még sosem történt vele ilyen.
– Nézd, semmi olyat nem szeretnék, amire nem vagy képes – súgta a fülébe Enevill – Csak ne feledkezz meg róla, ha eljön az ideje.
– Hogyne – suttogta Craftyr, és igyekezett mélyeket lélegezni.
– Arra gondoltam, ha felnő, elküldhetnénk a dorani egyetemre. Csak évi kétszáz arany...
Craftyr felnyögött, és megrándult a keze. Erre felébredt a kicsi, rugdalózott, és csillogó szemekkel nézett fel a dalnokra.
Craftyr döbbenten vakarta meg a fejét.
– Enevill... ennek a gyereknek gleccserkék szemei vannak.
– De hát te mondtad, hogy kyr főrend vagy, nem?
– Öhm, nézd babám, be kell vallanom valamit...
A második tulajdonképpen egy cameo, dupla vonatkozással.
Annak idején ez volt a 13. fejezet lezárása. Ez a khasryri Fekete Unikornis (mi más) nevű fogadóban játszódó mesélős jelenethez kapcsolódott, amikor Craftyr a maga oldalára állítja a boszorkány által meghívott vendégek többségét (kezdve a rowoni zsoldosokkal).
A megjelent verzióban egy Eligorról szóló mese szerepel - ennek korábbi változata a Vörös Hadurakat ostorozta, és volt benne egy kis bárdszakmai féltékenység Gorduin irányába is. A történet befejeztével a fejezet végén erre reagált egy alak, a maga módján.
Craftyr először azt hitte, Robunt látja, azután rájött, hogy a fölé magasodó korg idősebb, kesehajú és zordabb arcú volt nála.
– Te becsmérelted a fekete dalnokot? – dörrent rá a barbár.
– Kapitány... – szólalt meg mellette egy öreg katona, de a korg leintette.
– Te kussolj! – a dalnokra bökött – Te meg válaszolj!
Craftyr hátralépett volna, de észrevette, hogy néhány rowoni vigyorogva figyeli. Látta a korg tekintetében, hogy ebből baj lehet, ezért áthelyezte súlypontját, és eldöntötte, hogy az első gyanús jelre ugrani fog.
Kényszeredetten bólintott.
A korg ökle erre felemelkedett – azután csak a sötétség maradt.
Aki szereti az efféle játékokat, annak egy kis plusz infó. A dupla csavar lényege a 8. fejezetben található (BgyIII. 272. oldal), amikor Craftyr és Robun között elhangzik a következő szócsata:
– Elvetted, ami az enyém, barbár.
– Csak az apám barbár. Anyám aszisz kurva volt.
Mivel az ötletet még azelőtt elvetettem, hogy a karakter gazdájától engedélyt kértem volna, ennél többet itt nem mondok ki.
A harmadik kimaradt jelenet a legesélyesebb, hogy bekerüljön egy későbbi Craftyr novellába (mert már formálódik a boszorkányos sztori folytatása). Egyrészt a hatásvadász nyitás (ezzel indult volna a novella - nyitásnak ez szerintem teljesen jó), másrészt a történetbe ágyazott történet miatt (ez a karakter egyik legfontosabb tevékenysége, ezzel sok érdekes felvetés/csavar felkerülhet a térképre). A számomra legfontosabb ok pedig egyben a legszubjektívebb is: én kedvelem az efféle humort, mégha eléggé kockának is kell lenni ahhoz, hogy az összes utalást értse az ember.
– Igaz, amit a kocsmáros mond, uram? Tényleg megöltél egy aquirt?
Craftyr először a pokolba kívánta a kérdezőt, amiért megzavarta borkóstolás közben, de ahogy végigmérte az ifjút, a drága mellényét, az ujjain ragyogó, ékköves gyűrűket, a tapasztalt mesemondók hamiskás mosoly villant fel az arcán.
– Szavamra, így volt.
– És... elmesélnéd nekünk? – az ifjú az asztal társai felé intett – Mi már kifogytunk a jó témákból.
Craftyr tűnődve nézett végig az asztaltársain. Tízen voltak, csupa hasonlóan jól öltözött, ifjú férfi. Szemlátomást sok bort ittak már, szórakozni vágytak, és pénzük is volt hozzá.
Nem tervezte, hogy ma este dolgoznia kell, de ha már így alakult...
– Aquirölő bajnoknak lenni nem egy áldott állapot, ifjú uraság. Azon az áron, amit én fizettem érte, az ellenségeimnek sem kívánnék efféle kiváltságot.
– Nem baj, jóuram, mi a tanulságos történeteket is nagyra értékeljük. Legalább lenne min elmélkednünk a dögunalmas előadások alatt.
Craftyr csak most vette észre mellényén a hímzést. Zöld pentaculum, kitárt szárnyú sirállyal: ez volt a raxisi egyetem rebellis nemesifjak alkotta, újdonat címere. Ha hinni lehetett az avatott körök szóbeszédjének, ugyanez jelentette számukra a múlt árnyait feledni akaró, szenvedélyes politizálás és szabad világnézet szent szimbólumát is.
– Elismerésre méltó ez a tanulási vágy, ifjú uraság. Erre nem mondhatok nemet.
Amíg az ifjak köré gyűltek, Craftyr hátradőlt a székén, az asztalra tette a lábát, és az arcába húzta a kalapját, hogy kellően hatásosan alakítsa a titokzatos garabonciást.
Az ifjaknak tetszett a színjáték, ádáz vigyor sejlett fel a bormámoros arcokon: és ez az ő hátterükkel egy műértő lélek számára egyértelmű irányt mutatott.
– Mindenről azok az átkozott kígyóimádók tehettek – kezdett bele Craftyr, és azonnal láthatta, hogy ezzel a témaválasztással az ifjaknál telibe talált. – Igen, a tengericsillagzabáló toroniakról beszélek, kiváltképp a legősibb, agghajú fattyaikról, akik fenenagy szellemi hatalmasságukban békeidőben is folyton a múlt tetemein rágódnak. Bár talán nem is rágódnak, kérődznek inkább, ahogy a beteg tehenek: folyton felböfögnek valamit a zsigereik mélyéről, és nemcsak megrágják újra és újra, úgy nagyjából évszázadonként egyszer a világba is okádják belőle az emészthetetlen részeket...
Azt hiszitek súlyos szavak ezek? Az igazság súlyos, drága barátaim! Hogy éled az életed, békében és boldogságban, azután egy mámoros este eléd áll egy setét alak, és onnantól nincs választásod, örökre megváltozik minden!
Az őszintét megvallva éreztem én, hogy nagy baj közeleg, csak nem vettem komolyan az intő jeleket. Pedig aznap este csak heten fogadtak a kocsmában, amikor mindenki telt házra számított. Még így is háromszor is szólnom kellett, mire kihozták a boromat, és a szokásos, baljós tizenhárom helyett csak egyetlen muslinca úszott benne... ejj, hisz még a székemnek is csak három plusz egy jó lába volt, érted. A semmiből elém toppanó idegen ráadásul ritka ősi úr lehetett – csak a szaga több ezer évesnek tűnt. A köpönyege olyan fekete volt, mintha elnyelte volna a fényt, akár az égbolt éjközép idején: a démoni összképen épp csak az rontott, hogy a szabása kiment a divatból vagy húszezer esztendővel ezelőtt. Derékig érő, patyolatfehér haját ezer meg egy kőkoponyás fonat díszítette, az arcát legalább ennyi ránc szabdalta, úgy éljek. És a nézése, barátaim... a nézése olyan volt, hogy az ember önkéntelenül is térdre esett előtte. Én is biztos a gatyámba rittyentettem volna, ha nem iszom annyit, de tudjátok, hogy van ez. A legocsmányabb lőrétől is bátor lesz az ember, ám a gorlo Fekete Ribancától egyenest legyőzhetetlennek éreztem magam...
Szóval az az alak egyszercsak elém áll, és sírontúli hangon azt hörgi nekem, hogy ókyr nemes vagyok, egy elfeledett császári dinasztia egyetlen túlélője. Valami rút gyermek sokadízigleni leszármazottja. És fel nem foghatom, milyen óriási dolog, hogy végre megtalált, mert általam újjá lesz írva a történelem! Értelmet nyerhet számukra a setét múlt, a legnemesebb házak látatlanban a talpamat nyalják, és ha hírem megy, egész Toron megváltóként várhat! Csak egy szavamba kerül, és mostantól az istenek is a kegyeimet fogják keresni...
Az nem fog menni, mondtam neki, mert Tharr mocskától okádhatnékom támad, de erre csak veszettül vigyorgott az istenadta, és örvendett, hogy lám, ez így van rendjén, Sogron szent fénye ragyogja körbe az áldott ajkaimat, tőlem épp ilyen válaszra számított.
Nos, kicsit szíven üthetett a gorlo pálinkája, mert végül nem azt mondtam neki, amit a józan ész kívánt, hanem amit ama szent pillanatban őszintén gondoltam róla. Ha jól emlékszem, az volt a lényege, hogy ha odébbvánszorog ezzel a fertelmes kriptaszaggal, esetleg megfontolhatom a dolgot, de ha már ekkora úr vagyok, addig is hozzon bort, vagy kurvát, vagy mindkettőt, vagy takarodjon a rákba a tetves újkyriájával együtt...
Az ezután történtekre már nem emlékszem kristálytisztán, de az uraság nem vehette jó néven az egyenességem, mert amikor másnap este felébredtem, kiteljesedett rajtam az átok.
Nem, ez nem szokványos átok volt. S szavak nem adhatják át, mi történt velem: a legszebb hangom vette el az a szemét kurvapecér. Korábban hercegek hívtak a palotájukba, a hamvas szüzek alul-felül könnyekre fakadtak a gyönyörtől a verseim hallatán... ám az átoktól olyan ordenáré hamis énekem lett, amellyel szörnyeket lehetett volna irtani.
Igazából ez adta az ötletet is. Kicsit megviseltek a történtek, meg akkoriban rosszul is mentek a dolgok, így pár nap alatt egy kisebb város éves adójának megfelelő összeget veszítettem kártyán... Ráfanyalodtam hát mindenféle munkára, akár szörnyvadászatra is.
Hallottatok az anterrai rémről, aki szüzek vérét szívta fenn a Raxis hegyei közt? Na azt kaptuk el mi, a városban összeverbuvált kalandor csapat.
Őszintén szólva nem tudtuk, hogy aquirról van szó, csak amikor a barlangból előcammogva kórus-kacajjal fogadott minket. Mivel egy kiáltással ledöntötte a kardforgatóinkat, gyorsan kellett döntenem. Egyrészt halálos veszélyben voltam magam is – de minek tagadjam az önzésem, egyértelműen a soha vissza nem térő lehetőség villant be a fejembe a rettegésemen túl.
Ne aggódjatok hű társaim, kiáltottam fel, e dallal majd bátorságot öntök belétek!
Ne, ne, ne tedd! – ordított rám a talavrei renegát, akivel előző este iszogatva megosztottam a szörnyű titkom. Én nyírlak ki, nem az aquir! – üvöltötte a sinemosi kalóz, akit a többiek mindig is kissé őrültnek tartottak. Darton rohadj meg elevenen! – kiáltották utolsó szavukkal a rowoni lovagok, akik ama szent pillanatban rádöbbentek, miért hallották már annyit a híremet.
Engem a csapatunkon belüli apró nézeteltérések nem állíthattak meg. Szóval kard helyett villámgyorsan előkaptam a citerámat, és a húrokba csaptam. Ahogy felcsendült mellé az énekem, egy szívdobbanás múlva mindenki a földön fetrengett, kezét a fejére szorítva, szemlátomást iszonyatos kínok között. Később mindenki felgyógyult, de állítólag máig órákig tartó üvöltésbe kezdenek az egykori társak, ha csak hasonlót hallanak, mint az az ének...
Az ifjak az asztalt csapkodták jókedvükben, így Craftyr szünetet tartott.
– No és az aquir? – kérdezte egyikük, a könnyeivel küszködve.
– Hát az nyomban megdöglött. A hat szeme alatt vagy tucatnyi füle volt, így gondolom érzékenyebb lehetett az efféle hangokra... – Craftyr a tenyerébe rejtett egy cinkos mosolyt, és üdvözlésre emelte a kupáját. – Hát barátaim, így lettem én aquirölő bajnok. Ellanára mondom, szívből kívánom nektek, hogy ti inkább az ágyban szerezzetek említésre méltó trófeát!
Minden ifjú vele tartott, nagyot csattantak a borral teli kupák.
– És mi bizonyítja, hogy mindez megtörtént? – szólalt meg a legrészegebb, egy szemlátomást kötekedő kis mitugrász a bal oldalról.
Craftyr úgy tett, mint aki előbb majd felpattan mérgében, majd egy sóhajjal hagyja tovatűnni az indulatait. Ehelyett levette a kalapját, és lassan visszasimította a füle az arcába hullott, hófehér tincset.
– Tudod barátom, árvának születtem, és addig a napig sosem érdekelt, kik lehettek a szüleim. Azután viszont kénytelen voltam a legapróbb, árulkodó jeleknek is kellő figyelmet szentelni. Elképzelni nem tudjátok, hogy az átkozott kyr sörény egy efféle átok után milyen árulkodóan fehér tud lenni... és hogy milyen drága a jó minőségű, tartós festés, amellyel embernek álcázhatom magam... – Craftyr felállt, megfordította és az ifjak felé nyújtotta a kalapot. – Én nem győzködök senkit, mindenki döntse el, kinek mit hisz. Viszont ha van szívetek, adakozzatok hát a túlélésemért, ifjú urak!
Az ifjak nevetve kaptak apró után. Craftyr látszólag velük együtt vigadott, de igazából most kezdte el a munkáját, és a békés mosoly álcája mögött azt figyelte, ki milyen bugyellárist vesz elő, és hová teszi vissza. Egyébként is elvei voltak, nem tartotta magát akasztanivaló tolvajnak – utóbb csakis attól vett el, aki bár megtehette volna, igencsak szűkmarkúan mérte az elismerését.
Írástechnika
Mivel a fentiekben több témában jórészt írástechnikai dolgokat jártam körbe, itt már csak a konklúziók maradnak.
Alapvetően úgy gondolom, hogy ez egy remek lehetőségeket tartalmazó, érdekes vállalású, néhol merész koncepciójú, és összességében több apró tévedésen jócskán elcsúszott novella. A legnagyobb hibája a karakterábrázolásban megmaradt támadási felület. Terjedelemben is lehetett volna húzni rajta kb. húsz százalékot - az írás tempója inkább regény, mint novellatempó. Ez hatványozottan hibának érződik amiatt, hogy végsősoron teljesen rossz helyen van a kötetben, megakasztja a metaplot történéseit, és a trilógia eseményeinek láncolatában ezen a helyen inkább időhúzásnak hat.
Érdekes írástechnikai vetület lehet még a novella extravagáns elemeinek boncolgatása.
Magáncsatornákon például több olvasóm jelezte, hogy a szexjelent bátor húzás volt, de Celsior Síró fémes masszázsa sokkal jobban tetszett nekik. Szex terén én pláne senkivel nem kezdek ízlés alapú értekezésbe, készséggel elfogadom, ha valaki így látja. Részemről teljesen tudatos választás volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben más irányból közelítettem meg a kérdést, mint Celsior (nekem az a leírás túlságosan pózolós, szépelgős). Craftyr karakteréhez egyértelműen jobban illik a nyers, naturális ábrázolás, és a művészi maszatolás helyetti konkrétum (ez a megoldás egyébként ezért sem olyan népszerű - és ez valahol teljesen logikus a mi társadalmunkban).
Bevallom őszintén, amikor a jelenetet kitaláltam, olyan merész ötletnek tűnt, annyi buktató merült fel bennem, hogy már ezért is eldöntöttem, mindenképpen benne kell lennie a novellában, és mindenképpen ilyen formában. Lehet, hogy ez a fajta megközelítés sokaknak nem tetszik, de hát így jár az, aki szeret kockáztatni. Én - az egész jelentőségét nem eltúlozva - úgy látom, hogy ez a megoldás egyszer éppen olyan mérföldkő lehet a magyar fantasy irodalomban, mint Celsioré annak idején. A jelent realitásfaktora a helyén van, és ilyet még senki nem csinált - pontosan ennyit szerettem volna elérni vele.
A másik elem, ami kapcsán - bevallom - teljesen értetlenül szemléltem a visszajelzéseket, az a történet humor része. Azt hiszem, itt most vagy a a tizenkilencre lapot húzás szerencsétlen esete áll fenn, vagy elővehetem az egyik legszánalmasabb írói attitűdöt, és meg nem értett zseniként jól felhúzhatom az orrom, amiért nem értékelték a humoromat.
Persze ez utóbbiról szó sincs, ugyanis senki nem tudna meggyőzni arról, hogy az írásban ábrázolt humor ne lenne a helyén, és ne lenne közöttük néhány igazán minőségi darab. Felsorolni nem fogom őket, az azért már nekem is kész öngyilkosság lenne, de lehet, hogy egyszer megírom, nekem melyek a legkedvesebbek. Reálisan nézve egyébként arra a következtetésre jutottam, hogy olyan rossz helyen van a kötetben a novella, olyan hangulati tónust üt meg, amellyel ezek az elemek egyszerűen elsikkadnak a szövegben. Ezt néhány - érdekes módon főleg nem M* fanatikus - olvasóm visszajelzése is megerősíti: teljesen más hatást kelt az írás, ha az ember a kötetben veszi sorra, és csak úgy belelapoz és csak ezt elolvassa.
Nos, ahogy a régi motoros szerepjátékos mondaná: ez is csak xp.
A harmadik extra elem természetesen Odassyn Balruss, Ó-Ryek és Ceriak vonala. Illetve ez lett volna, egyfajta bevezetőként az Eretnek című regényhez (amelynek Odassyn Balruss lenne a főhőse). Hát mit mondjak, mind közül talán ez az elszalasztott lehetőség hagyta benne a legtöbb hiányérzetet - mondjuk, hogy ez a nyitás nem feltétlenül fektette le azokat az alapokat, amelyeket én szerettem volna. Van ez így néha, végérvényes hiba nem történt, csak ennek újra neki kell futni, mielőtt Eretnek-regény lesz belőle.
Azért, hogy a végére megengedjek magamnak némi jót is: vannak dolgok, amelyekre mindezek ellenére büszke vagyok. A karakterábrázolás és jellemfejlődés logikus ívére, de legfőképpen a sok apró részletre, amelyek egy része csupán alapos kitatómunka (III. Obed pénze), vagy kollegális agyalgás (tolvajlás menete), vagy egyértelmű kikacsintás a metaplot felé (mint például Mroór szobra).
Önértékelés
Azt hiszem, ezt a részt már kihagyom - eleget értékeltem a fentiekben. Ezen írás kapcsán egyértelműen messze rosszabb az önértékelésem, mint reálisan kellene, de hát, mint írtam, így jár az, aki nagyot kockáztat.
A kevesebb több lett volna.
Jó lecke volt.
és lábaim között a szél fütyül,
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat majd otthagyom,
hasamért vérnászt járhatnak a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, ’dassyni Balruss, fekve,
megáldva, leköpve mindenütt.
Odassyn Balruss: Ballada a senkik prófétájáról*
---------------------------------------------------------------------------------------
* eredetiben François Villon: Ballada a senki fiáról, Faludy György átköltésében
---------------------------------------------------------------------------------------
Az ötletet egy régi boszorkányereklye, Dianen ékkövének legendája adta. Lymenthil Dianen, Alidax egyik rövid életű, ám annál hírhedtebb boszorkánykirálynője azt a Balrusst tartota szeretőként maga mellett, akit a toroni császári háborúk krónikái a legveszedelmesebb tébolyfilozófusként ismertek. A veszett költőt, aki egy állítólagos ó-ryeki szent nevében egymaga kezdett harcba a Boszorkányerőd uraival. Az ostobaságában líraian hősies Balruss végül elbukott, sosemvolt aranykort hirdető képzelgései a feledésbe vesztek, ám az isteneket is csak káromló próféciáinak többsége sokáig fenmaradt.
Az analógiát Alayss véletlen fedezte fel. A halandók legtöbb álma csupa asztrális szemét, az antiss formátlan mocsadéka. A lélekben feszülő energiák káros feleslege, amit azért vet ki magából a lélek, hogy az alvás a folyamatos megújhodást szolgálja. Ilyen alapon mennyi esélye lehetett annak, hogy a sokadik álmatlan éjszakájának antiss-járása közepette a legmélyebb, elfeledett régiókban épp egy olyan álomfoszlány ragadja meg a figyelmét, amelyben Dianen ékkövét látja? Egy fekete unikornist formázó, obszidián medaliont, amelynek egy kyr főrend épp a titkait adja? Ahol a medálból a kyr férfi kántálásától a szeme láttára hunyt ki a fény, és változott az antisson semmitmondó, homályos folttá?
Alaysst cseppet sem érdekelte a démoni Ryek és az átkozott toroniak mételye – annál inkább a történtek két tanulsága. Az a kevesek által ismert tény, hogy bármilyen kétes alak is volt Balruss, végül minden jóslata igaznak bizonyult a történelem folyamán. És ami még ennél is fontosabb, hogy létezett olyan mágikus módszer, amellyel az álmok esszenciáit varázstárgyakba lehetett zárni.
Évekig kutatott, mire kiderítette, hogy a lidércálmok, lázálmok, és az alvás zavarosan gomolygó ködjein túl léteznek másféle álmok is. Tisztábbak, erősebbek, élesebb emlékekkel, és nagyságrendekkel több energiával. Idővel meg is találta a forrásukat. Ősi fajok kitaszítottjait, akik ébren álmodtak, emberi eszelősöket, akik váltig állították, hogy amit elképzelnek, az valósággá válik. A legtöbb ilyen lélek elméje bomlóban volt, a szívük végérvényesen megromlott, ám az erő, ami a fejükben született, máglyaként világított az antiss birodalmában. Elég volt egyszer belekóstolnia, hogy elérje a bizonyosság.
Mások álmaiból meríteni az erőt, ő tényleg erre született.
Írói háttér
Amikor még ifjú titánok voltunk, Norman Fellings kolléga egyszer azt mondta nekem: kellő tehetség és kitartás esetén minden lelkes amatőr életében eljön az a pillanat, hogy olyat alkot, ami után minden korábbi írását másképp fogja látni. Erről egy dolog hallani, és teljesen más látni-átélni, hogy tényleg így működik. Az írásban szerintem amúgy sem túl életszerű a lineáris haladás. Azt nem merném mondani, hogy ilyen nem létezik, de az ismerőseim többségére nem ez a jellemző. A fejlődés sokkal inkább kisebb-nagyobb szintugrások - jó esetben folyamatos, de időben esetenként jelentősen elhúzódó - sorozata. És ha már a magam példájánál maradok, minden ifjú titánnak kell egy igazi, nagy ugrás, amellyel felkerülhet a hazai palettára (és félreértés ne essék, ez az íráskészség érettségét jelenti, a megjelenéshez van a legkevesebb köze).
Én általános értelemben alapvetően a Játék című, 2005-ös novellámhoz kötöm ezt, bár például a párbeszédeim csiszolásában a Tarvízió jelentette az első komolyabb lépcsőfokot.
Ha viszont műfajonkénti lebontásban gondolkozok, akkor a M* fantasy-n belül a Vérlitánia mesélős kísérlete után karakterábrázolásban egyértelműen a Boszorkánycsók jelenti az összekötő láncszemet. Az már az én saram, hogy ez a fejlődési fázis a megjelent verzióban is tetten érhető: az ősi hal-létforma maradványa éppen úgy, mint az ennél fejlettebb kétéltű mintázat... meg sajnos az is, ahogy ez az egész kimászott a partra, és csak nem döglött bele, túlélte az evolúciós darálót.
Az eddigi
elemzésekkel ellentétben képest előre kell bocsátanom, óriási -
látszólagos - ellentmondásokra kell számítani. Most, hogy a kellő idő
távolságából újraolvastam, megállapítottam, én változatlanul szeretem
ezt az írást, bármennyire is nem jöttek be bizonyos húzásaim. Szerintem
sok apró részlete remekül sikerült, ezeket most is pontosan így
írnám meg. Az már más kérdés, hogy több lényeges ponton kevesebbet
kockáztatnék, illetve megpróbálnék okosabb lenni... de ne szaladjunk
ennyire előre, nézzük időrendben.
Ha igazán őszinte akarok lenni, a Craftyr
által elmesélt gyilkosos-Ellanás sztori volt az első M* írásom, amit
leadtam egy kiadónak. 1997-98 környékén majdnem meg is jelent, Áruló jel
címmel a soros Legendák és enigmák kötetben, csak mire odáig jutottam, a
sorozat terv (és végül az akkori kiadó is) szép csendben elhalálozott.
Ami érdekes lehet még, az az, hogy ha akkor megjelenek, akkor azt valószínűleg Dan Gilham néven teszem (ami kellemesen semmitmondó, szürke név, ezért legalább ebből a szempontból mindenképpen jobban jártam).
Ami érdekes lehet még, az az, hogy ha akkor megjelenek, akkor azt valószínűleg Dan Gilham néven teszem (ami kellemesen semmitmondó, szürke név, ezért legalább ebből a szempontból mindenképpen jobban jártam).
A megfelelő előképem is megvolt hozzá. Jack Vance Ravasz Cugelje már fiatalon az egyik kedvenc hősömmé vált, és ahogy 2007-ben újraolvastam a könyveket, számomra mit sem kopott az élmény. Cugel tényleg egy vadparaszt, de annyira tipikusan emberi, hogy még éppen elfogadhatóak a bunkóságai.
Kis kitérő, miért épp a "szerethető vadparaszt" karakterben láttam a sablonoktól való elvonatkoztatás mintapéldáját. Egyrészt egy ilyen karakter a humorom mellé ésszerű választás, mert könnyedén hozzá lehet kapcsolni a humort karakterhez (amely így az írás szerves részévé válhat, és nem lóg ki belőle). Ez mondjuk magával vonzza azt is, hogy az a humor is kellően vaskos, bizonyos esetekben már határesetnek számító humor kell legyen, de szerintem az esendő/béna karakterekkel adódó komikumok ennél ezerszer sablonosabbnak számítanak (és ezektől amúgy is a hideg ráz).
Másrészt a lehető legkomolyabban mondva úgy látom, hogy az efféle karakterek méltánytalanul el vannak hanyagolva az irodalomban. Pedig, ha a való életből vett archetípusokat nézzük, akkor a "szürke kisegér" és a "béna, de fejlődőképes" karaktertípus mellett ez a legismertebb toposzok egyike - "az arc, aki előadja magát". Kinek ne lenne olyan ismerőse, akinek az arca alig fér be az ajtón, és rendre alfahím szerepben tetszeleg? Ráadásul az efféle karakterben az alapesetben is meglévő rengeteg lehetőség mellett adódik egy extra plusz is - ugyanis nem mindegy, hogy a karakter ért is ahhoz, amit csinál, vagy csak úgy tesz, mintha értene. Illetve ha már így előadja magát, akkor ez hogyan hat a környezetére? Ha már tud olyan dolgokat, mint senki más, akkor él vagy visszaél ezzel a lehetőséggel?
A fentiek természetesen magukban hordoztak egy óriási veszélyt is: ha már életből vett példa, az ilyen embereket kevesen kedvelik, és még kevesebben szeretik. És nem véletlenül. Az efféle emberek sokszor maximum népszerűek lehetnek, vagy legalábbis ez mutathatja a látszat - de a népszerűség és a szerethetőség messze nem ugyanaz.
Craftyr esetében szerintem végül ez jelentette az első aránytorzulást - ha lehet ezt mondani, túl jó munkát végeztem. A folyamatos csiszolásnak hála olyannyira vadparaszt lett, hogy a megjelent verzióban végül semmi szerethető nem maradt benne.
Azt hiszem, a karaktertervezés folyamata extra tanulságos lehet minden ifjú titán számára, ezért itt a kelleténél is őszintébb leszek.
Amit idáig írtam, az a karakter lelkületéről szólt - de ehhez természetesen kell egy köntös, szerep (kaszt, hogy az rpg vonalon is egyértelműek legyenek a dolgok), hogy mi a karakter elsődleges megnyilvánulási formája.
Azt tudni kell, hogy a Boszorkánycsók megjelent verziója 7.0-ásnak számít, és ezek a verziószámok nem csak két mondatnyi, hanem minden egyes alkalommal komplett átalakítást jelentettek.
Az első verzió szerintem gyermeteg volt, egy öncélú, komolyabb sztori nélküli vicceskedés, jó villanásokkal. Tulajdonképpen örülhetek, hogy ez nem jelent meg az agancsos kiadásban.
A második verzióban már megvolt a kellő craft (hehe), talán még több is, mint kellett volna - ezzel meg éppen ez volt a baj. Azt mondjuk azóta is sajnálom, hogy ez a megoldás nem jelent meg a bíborgyöngy kettes kötetében, mert szerintem érdekes kísérlet volt. Robun is nézőpontkarakterként szerepelt benne, és az egész történetnek keretet adott egy kocsmáros nyitó és zárójelenete (ez utóbbit különösen fájó szívvel vágtam ki, de nem dobom el, az biztos, hogy a következő Craftyr-sztorinak ez lesz az alapja).
Ami Craftyrt illeti, tulajdonképpen még a harmadik verzióban is bárd volt a karaktere. Azaz inkább egyfajta anti-bárd, komoly kontrázási lehetőségekkel: a szerepjátékos toposzok méltó kifigurázásával. Annak idején még Celsiorral is lebeszéltem, hogy hadd legyen Bram Boreillo azon tanítványa, aki végül semmilyen vizsgán nem felelt meg, és ő áldását is adta erre az ötletre. Ebből össze is jött néhány jobb poén, amelyekért szintén kár volt - részemről ez a tervezet lett a tuanos pereskedés legnagyobb áldozata.
Az antibárd karakter esetében a kisregény 17. fejezetében olvasható megokkulós jelenet is sokkal jobb hatást keltett (amikor is a karakter életében először megszólaltatta az összhangzatot), legalábbis egyértelműbb volt a karakter megtérése/fejlődése. Ez a fejezet a jelenlegi verzióban méltatlanul elsikkadt a fővonal mellett.
Hogy végül miért vetettem el ezt a vonalat? Elsősorban a politikai helyzet, másodsorban a támadási felület miatt. A politikai helyzetet nyilván nem kell részleteznem, a támadási felület meg valahol a humorom következménye: mivel alapvetően a vaskos humort kedvelem, egyáltalán nem mindegy, hogy a humor céljának írógazdája az olvasók szemében barátnak vagy ellenérdekelt félnek számít-e. Biztos lett volna olyan, aki félreérti Bram Boreillo craftyros-vadparasztos ostorozását, és ennyit nem ért volna az egész.
Ezek miatt végül új identitás is kellett a karakternek, és meglátásom szerint itt kezdődött az igazi kálvária.
Első ötletem egy költő volt, ilyen úgy sem sok mászkált még Yneven. A megírt változatot visszanézve éppen az volt ezzel a baj, hogy nem tűnt túl életszerűnek az Ynevi környezetben.
A költőt így elkezdtem "feltápolni", hogy lehetőség szerint minél kalandozósabb, hihetőbb karaktere legyen. Amikor hosszas kanyarok után eljutottam a bajvívós lehetőségig (abból is a rosszabb fajta, iszákos-szonyavadász-lecsúszott verzióig), már éreztem, hogy itt több karakterre való ötlet gyűlt össze, és a keveredésből nem feltétlenül fogok jól kijönni. Majd el felejtettem, volt egy olyan változat is, ahol Craftyr született nemesként arcoskodott végig a történeten (előkép: Rob Roy-ban a rosszarcú ficsúr). Rossznak éppenséggel ez sem lett volna rossz, de nem találtam elég jónak az ötleteimhez.
A végérvényes elcsúszás végül ott következett be, amikor sokadjára meggyőztem magam és visszanyúltam egy régi tervemhez, a titokzatos garabonciás szerepéhez. Na az az a karaktertípus, amit garantáltan utálhat mindenki Yneven - merthogy nem csupán arcoskodik, van is mire ezt tennie. Az olvasók egy jelentős részében ez szintén negatív asszociációkkal jár: tápos, ellenszenves szuperhős, ésígytovább.
Valamiért - őszintén szólva ma már én sem értem, miért - mégis megragadtam ennél, és végül ezt a változatot vezettem tovább. Craftyr karakterköntöse így egy méregdrága, többszörösen összetett dreggisköltemény lett, és ezzel el is érkeztünk oda, hogy hol csúszott el a veleje. A nagy építkezésben - iszákos-szoknyavadász vadparaszt, plusz költő, plusz bajvívó, plusz reménybeli titokzatos garabonciás - ugyanis olyan mértékben elszállt vele a látszat (hangsúlyozom, hogy csak a látszat, hisz a novella történése egyáltalán nem igazolták azt, hogy olyan extra szuper hős lenne), amellyel szépen bejött minden negatív asszociációs támadási felület. Tehát szinte veszíteni mindent elveszítettem, amit csak el lehetett, de cserébe legalább nem nyertem vele sokat. :skorpiohumor:
Szilárd meggyőződésem, hogy ha ez nem így alakul, akkor Craftyr a legnépszerűbb ynevi karakterek egyike lehetett volna (illetve még innen is fel lehet emelni, csak ez most már sokkal nehezebb feladat).
A morbid az, hogy ha szakmai szemmel nézem a karakterábrázolást, akkor az tulajdonképpen mindvégig megmaradt korrekt keretek között, tehát itt szerintem egy nagyjából jól végrehajtott rossz tervről van szó.
Na ez az, amit a kellő tanulsággal ajánlanék minden ifjú titán figyelmébe: a kevesebb néha több, ez az írás az iskolapéldája ennek.
A karakterábrázoláson túl ide tartozhat a karakterfejlődés is. Ez egy olyan írás, amelyben a főhős jelentős változáson megy át. A novella végére Craftyr élete részint kényszerpályára áll, részint olyan irányba változik, amelyről mindig is álmodozott, de sosem volt elég bátorsága ahhoz, hogy végig is menjen ezen az úton. Ebből a szempontból az írás nyilvánvaló előkészítése valami nagyobb koncepciónak: tulajdonképpen innen indulna a karakter igazi története.
Az elgondolás voltaképpen itt is helyes volt, ezt máig így látom. A dinamikus karakterek eleve nem túl gyakoriak a M* irodalomban - a legtöbb írás (még a regények többsége is) statikus karakterrel dolgozik. Van egy jól megfogott pillanatfelvétel, és a történet arról szól, hogy a karakter minden ízében megpróbáljon megmaradni annak, aki volt.
Persze nem véletlen, hogy úgy általában a fantasy-ban ez a gyakoribb. Egy karakter változását ugyanis annyiféleképpen el lehet rontani, hogy azt felsorolni sem lehet. Eleve a terep sem mindegy: van, ami megoldható egy-egy fejezetben, novellában (lásd Martin példáit), de van, amihez minimum egy regény kell. Azután, ha az író jó esetben mindent jól kitalál és megír, még nem tekintheti megoldottnak a feladatot. Kornya Zsolt erről egyszer azt mondta nekem a Pyaronos kötetbe végül le nem adott írásom kapcsán: attól, hogy valami rendkívül meggyőző, önmagában még nem lesz jó - és én csak mostanság értettem meg, hogy mennyire igaza volt.
Ez kb. ugyanaz, mint amikor az író egy az egyben lemásol egy életből vett példát - ami igaznak igaz lehet, hitelesnek hiteles, de ettől még nem feltétlenül lesz érdekes. Az efféle minta csak egy alapanyag, ami kizárólag a lehetőséget tartalmazza. A legjobb minőségű alkotókból is lehet botrányosan rossz ételt főzni, vagy szimplán középszerűt, némi egzotikummal - és persze az sem feltétlenül lesz mindenki számára egyértelmű, hogy ez valahol mekkora pazarlás.
Kimaradt jelenetek
No ezekből itt van bőven, és nem csak a hét verzió miatt. A már említett keretes szerkezettel később még biztos kezdek valamit - de akár minden alábbi részlet beépítése elképzelhető. Ezek azok a flessek, amelyeket éveken át gyűjthet az ember, és végül vagy megtalálják a megfelelő helyüket az adott írásban, vagy nem. Amiben mindenképpen sokat tudnak segíteni: erősebb, markánsabb karakterek születhetnek.
Mivel itt tényleg majd tucatnyi jelenetet beidézhetnék, első menetben igyekszem megmaradni a hármas szabálynál (ez már így is kivételesen hosszú bejegyzés lesz).
Az első jelenet a legelső verzióból való - szerintem poénnak nem rossz, de irodalmi
mércével mérve némiképp kockacsörgős, és így eléggé határeset.
A jelenetben Craftyr összefut egy régi szerelmével, illetve kapcsolatával, Enevillel, akik elviszi haza és mutat neki valamit.
A dalnok belépett. Hamar észrevette, miért kellett idejönnie. Az előtérből nyíló szobában művészi gonddal faragott bölcsőt látott.
Ó, nem!
Craftyr döbbenten állt meg előtte. Enevill egészen közel simult hozzá, ahogy rég: mellei a hátát kényeztették.
– Látod, milyen gyönyörű... És nem is sír, Antohnak hála...
Tényleg gyönyörű volt. Világosszőke hajú, pufók arcú gyermek, álmában is derekasan szorongatva a kukoricacsuhéból készített szörnybabát.
Craftyr önkéntelenül is megcirógatta az arcát. A gyermek erre megrándult, és a bal kezecskékével megsimogatta a felnőtt ujjakat. A dalnok meghatódott. Még sosem történt vele ilyen.
– Nézd, semmi olyat nem szeretnék, amire nem vagy képes – súgta a fülébe Enevill – Csak ne feledkezz meg róla, ha eljön az ideje.
– Hogyne – suttogta Craftyr, és igyekezett mélyeket lélegezni.
– Arra gondoltam, ha felnő, elküldhetnénk a dorani egyetemre. Csak évi kétszáz arany...
Craftyr felnyögött, és megrándult a keze. Erre felébredt a kicsi, rugdalózott, és csillogó szemekkel nézett fel a dalnokra.
Craftyr döbbenten vakarta meg a fejét.
– Enevill... ennek a gyereknek gleccserkék szemei vannak.
– De hát te mondtad, hogy kyr főrend vagy, nem?
– Öhm, nézd babám, be kell vallanom valamit...
A második tulajdonképpen egy cameo, dupla vonatkozással.
Annak idején ez volt a 13. fejezet lezárása. Ez a khasryri Fekete Unikornis (mi más) nevű fogadóban játszódó mesélős jelenethez kapcsolódott, amikor Craftyr a maga oldalára állítja a boszorkány által meghívott vendégek többségét (kezdve a rowoni zsoldosokkal).
A megjelent verzióban egy Eligorról szóló mese szerepel - ennek korábbi változata a Vörös Hadurakat ostorozta, és volt benne egy kis bárdszakmai féltékenység Gorduin irányába is. A történet befejeztével a fejezet végén erre reagált egy alak, a maga módján.
Craftyr először azt hitte, Robunt látja, azután rájött, hogy a fölé magasodó korg idősebb, kesehajú és zordabb arcú volt nála.
– Te becsmérelted a fekete dalnokot? – dörrent rá a barbár.
– Kapitány... – szólalt meg mellette egy öreg katona, de a korg leintette.
– Te kussolj! – a dalnokra bökött – Te meg válaszolj!
Craftyr hátralépett volna, de észrevette, hogy néhány rowoni vigyorogva figyeli. Látta a korg tekintetében, hogy ebből baj lehet, ezért áthelyezte súlypontját, és eldöntötte, hogy az első gyanús jelre ugrani fog.
Kényszeredetten bólintott.
A korg ökle erre felemelkedett – azután csak a sötétség maradt.
Aki szereti az efféle játékokat, annak egy kis plusz infó. A dupla csavar lényege a 8. fejezetben található (BgyIII. 272. oldal), amikor Craftyr és Robun között elhangzik a következő szócsata:
– Elvetted, ami az enyém, barbár.
– Csak az apám barbár. Anyám aszisz kurva volt.
Mivel az ötletet még azelőtt elvetettem, hogy a karakter gazdájától engedélyt kértem volna, ennél többet itt nem mondok ki.
A harmadik kimaradt jelenet a legesélyesebb, hogy bekerüljön egy későbbi Craftyr novellába (mert már formálódik a boszorkányos sztori folytatása). Egyrészt a hatásvadász nyitás (ezzel indult volna a novella - nyitásnak ez szerintem teljesen jó), másrészt a történetbe ágyazott történet miatt (ez a karakter egyik legfontosabb tevékenysége, ezzel sok érdekes felvetés/csavar felkerülhet a térképre). A számomra legfontosabb ok pedig egyben a legszubjektívebb is: én kedvelem az efféle humort, mégha eléggé kockának is kell lenni ahhoz, hogy az összes utalást értse az ember.
– Igaz, amit a kocsmáros mond, uram? Tényleg megöltél egy aquirt?
Craftyr először a pokolba kívánta a kérdezőt, amiért megzavarta borkóstolás közben, de ahogy végigmérte az ifjút, a drága mellényét, az ujjain ragyogó, ékköves gyűrűket, a tapasztalt mesemondók hamiskás mosoly villant fel az arcán.
– Szavamra, így volt.
– És... elmesélnéd nekünk? – az ifjú az asztal társai felé intett – Mi már kifogytunk a jó témákból.
Craftyr tűnődve nézett végig az asztaltársain. Tízen voltak, csupa hasonlóan jól öltözött, ifjú férfi. Szemlátomást sok bort ittak már, szórakozni vágytak, és pénzük is volt hozzá.
Nem tervezte, hogy ma este dolgoznia kell, de ha már így alakult...
– Aquirölő bajnoknak lenni nem egy áldott állapot, ifjú uraság. Azon az áron, amit én fizettem érte, az ellenségeimnek sem kívánnék efféle kiváltságot.
– Nem baj, jóuram, mi a tanulságos történeteket is nagyra értékeljük. Legalább lenne min elmélkednünk a dögunalmas előadások alatt.
Craftyr csak most vette észre mellényén a hímzést. Zöld pentaculum, kitárt szárnyú sirállyal: ez volt a raxisi egyetem rebellis nemesifjak alkotta, újdonat címere. Ha hinni lehetett az avatott körök szóbeszédjének, ugyanez jelentette számukra a múlt árnyait feledni akaró, szenvedélyes politizálás és szabad világnézet szent szimbólumát is.
– Elismerésre méltó ez a tanulási vágy, ifjú uraság. Erre nem mondhatok nemet.
Amíg az ifjak köré gyűltek, Craftyr hátradőlt a székén, az asztalra tette a lábát, és az arcába húzta a kalapját, hogy kellően hatásosan alakítsa a titokzatos garabonciást.
Az ifjaknak tetszett a színjáték, ádáz vigyor sejlett fel a bormámoros arcokon: és ez az ő hátterükkel egy műértő lélek számára egyértelmű irányt mutatott.
– Mindenről azok az átkozott kígyóimádók tehettek – kezdett bele Craftyr, és azonnal láthatta, hogy ezzel a témaválasztással az ifjaknál telibe talált. – Igen, a tengericsillagzabáló toroniakról beszélek, kiváltképp a legősibb, agghajú fattyaikról, akik fenenagy szellemi hatalmasságukban békeidőben is folyton a múlt tetemein rágódnak. Bár talán nem is rágódnak, kérődznek inkább, ahogy a beteg tehenek: folyton felböfögnek valamit a zsigereik mélyéről, és nemcsak megrágják újra és újra, úgy nagyjából évszázadonként egyszer a világba is okádják belőle az emészthetetlen részeket...
Azt hiszitek súlyos szavak ezek? Az igazság súlyos, drága barátaim! Hogy éled az életed, békében és boldogságban, azután egy mámoros este eléd áll egy setét alak, és onnantól nincs választásod, örökre megváltozik minden!
Az őszintét megvallva éreztem én, hogy nagy baj közeleg, csak nem vettem komolyan az intő jeleket. Pedig aznap este csak heten fogadtak a kocsmában, amikor mindenki telt házra számított. Még így is háromszor is szólnom kellett, mire kihozták a boromat, és a szokásos, baljós tizenhárom helyett csak egyetlen muslinca úszott benne... ejj, hisz még a székemnek is csak három plusz egy jó lába volt, érted. A semmiből elém toppanó idegen ráadásul ritka ősi úr lehetett – csak a szaga több ezer évesnek tűnt. A köpönyege olyan fekete volt, mintha elnyelte volna a fényt, akár az égbolt éjközép idején: a démoni összképen épp csak az rontott, hogy a szabása kiment a divatból vagy húszezer esztendővel ezelőtt. Derékig érő, patyolatfehér haját ezer meg egy kőkoponyás fonat díszítette, az arcát legalább ennyi ránc szabdalta, úgy éljek. És a nézése, barátaim... a nézése olyan volt, hogy az ember önkéntelenül is térdre esett előtte. Én is biztos a gatyámba rittyentettem volna, ha nem iszom annyit, de tudjátok, hogy van ez. A legocsmányabb lőrétől is bátor lesz az ember, ám a gorlo Fekete Ribancától egyenest legyőzhetetlennek éreztem magam...
Szóval az az alak egyszercsak elém áll, és sírontúli hangon azt hörgi nekem, hogy ókyr nemes vagyok, egy elfeledett császári dinasztia egyetlen túlélője. Valami rút gyermek sokadízigleni leszármazottja. És fel nem foghatom, milyen óriási dolog, hogy végre megtalált, mert általam újjá lesz írva a történelem! Értelmet nyerhet számukra a setét múlt, a legnemesebb házak látatlanban a talpamat nyalják, és ha hírem megy, egész Toron megváltóként várhat! Csak egy szavamba kerül, és mostantól az istenek is a kegyeimet fogják keresni...
Az nem fog menni, mondtam neki, mert Tharr mocskától okádhatnékom támad, de erre csak veszettül vigyorgott az istenadta, és örvendett, hogy lám, ez így van rendjén, Sogron szent fénye ragyogja körbe az áldott ajkaimat, tőlem épp ilyen válaszra számított.
Nos, kicsit szíven üthetett a gorlo pálinkája, mert végül nem azt mondtam neki, amit a józan ész kívánt, hanem amit ama szent pillanatban őszintén gondoltam róla. Ha jól emlékszem, az volt a lényege, hogy ha odébbvánszorog ezzel a fertelmes kriptaszaggal, esetleg megfontolhatom a dolgot, de ha már ekkora úr vagyok, addig is hozzon bort, vagy kurvát, vagy mindkettőt, vagy takarodjon a rákba a tetves újkyriájával együtt...
Az ezután történtekre már nem emlékszem kristálytisztán, de az uraság nem vehette jó néven az egyenességem, mert amikor másnap este felébredtem, kiteljesedett rajtam az átok.
Nem, ez nem szokványos átok volt. S szavak nem adhatják át, mi történt velem: a legszebb hangom vette el az a szemét kurvapecér. Korábban hercegek hívtak a palotájukba, a hamvas szüzek alul-felül könnyekre fakadtak a gyönyörtől a verseim hallatán... ám az átoktól olyan ordenáré hamis énekem lett, amellyel szörnyeket lehetett volna irtani.
Igazából ez adta az ötletet is. Kicsit megviseltek a történtek, meg akkoriban rosszul is mentek a dolgok, így pár nap alatt egy kisebb város éves adójának megfelelő összeget veszítettem kártyán... Ráfanyalodtam hát mindenféle munkára, akár szörnyvadászatra is.
Hallottatok az anterrai rémről, aki szüzek vérét szívta fenn a Raxis hegyei közt? Na azt kaptuk el mi, a városban összeverbuvált kalandor csapat.
Őszintén szólva nem tudtuk, hogy aquirról van szó, csak amikor a barlangból előcammogva kórus-kacajjal fogadott minket. Mivel egy kiáltással ledöntötte a kardforgatóinkat, gyorsan kellett döntenem. Egyrészt halálos veszélyben voltam magam is – de minek tagadjam az önzésem, egyértelműen a soha vissza nem térő lehetőség villant be a fejembe a rettegésemen túl.
Ne aggódjatok hű társaim, kiáltottam fel, e dallal majd bátorságot öntök belétek!
Ne, ne, ne tedd! – ordított rám a talavrei renegát, akivel előző este iszogatva megosztottam a szörnyű titkom. Én nyírlak ki, nem az aquir! – üvöltötte a sinemosi kalóz, akit a többiek mindig is kissé őrültnek tartottak. Darton rohadj meg elevenen! – kiáltották utolsó szavukkal a rowoni lovagok, akik ama szent pillanatban rádöbbentek, miért hallották már annyit a híremet.
Engem a csapatunkon belüli apró nézeteltérések nem állíthattak meg. Szóval kard helyett villámgyorsan előkaptam a citerámat, és a húrokba csaptam. Ahogy felcsendült mellé az énekem, egy szívdobbanás múlva mindenki a földön fetrengett, kezét a fejére szorítva, szemlátomást iszonyatos kínok között. Később mindenki felgyógyult, de állítólag máig órákig tartó üvöltésbe kezdenek az egykori társak, ha csak hasonlót hallanak, mint az az ének...
Az ifjak az asztalt csapkodták jókedvükben, így Craftyr szünetet tartott.
– No és az aquir? – kérdezte egyikük, a könnyeivel küszködve.
– Hát az nyomban megdöglött. A hat szeme alatt vagy tucatnyi füle volt, így gondolom érzékenyebb lehetett az efféle hangokra... – Craftyr a tenyerébe rejtett egy cinkos mosolyt, és üdvözlésre emelte a kupáját. – Hát barátaim, így lettem én aquirölő bajnok. Ellanára mondom, szívből kívánom nektek, hogy ti inkább az ágyban szerezzetek említésre méltó trófeát!
Minden ifjú vele tartott, nagyot csattantak a borral teli kupák.
– És mi bizonyítja, hogy mindez megtörtént? – szólalt meg a legrészegebb, egy szemlátomást kötekedő kis mitugrász a bal oldalról.
Craftyr úgy tett, mint aki előbb majd felpattan mérgében, majd egy sóhajjal hagyja tovatűnni az indulatait. Ehelyett levette a kalapját, és lassan visszasimította a füle az arcába hullott, hófehér tincset.
– Tudod barátom, árvának születtem, és addig a napig sosem érdekelt, kik lehettek a szüleim. Azután viszont kénytelen voltam a legapróbb, árulkodó jeleknek is kellő figyelmet szentelni. Elképzelni nem tudjátok, hogy az átkozott kyr sörény egy efféle átok után milyen árulkodóan fehér tud lenni... és hogy milyen drága a jó minőségű, tartós festés, amellyel embernek álcázhatom magam... – Craftyr felállt, megfordította és az ifjak felé nyújtotta a kalapot. – Én nem győzködök senkit, mindenki döntse el, kinek mit hisz. Viszont ha van szívetek, adakozzatok hát a túlélésemért, ifjú urak!
Az ifjak nevetve kaptak apró után. Craftyr látszólag velük együtt vigadott, de igazából most kezdte el a munkáját, és a békés mosoly álcája mögött azt figyelte, ki milyen bugyellárist vesz elő, és hová teszi vissza. Egyébként is elvei voltak, nem tartotta magát akasztanivaló tolvajnak – utóbb csakis attól vett el, aki bár megtehette volna, igencsak szűkmarkúan mérte az elismerését.
Írástechnika
Mivel a fentiekben több témában jórészt írástechnikai dolgokat jártam körbe, itt már csak a konklúziók maradnak.
Alapvetően úgy gondolom, hogy ez egy remek lehetőségeket tartalmazó, érdekes vállalású, néhol merész koncepciójú, és összességében több apró tévedésen jócskán elcsúszott novella. A legnagyobb hibája a karakterábrázolásban megmaradt támadási felület. Terjedelemben is lehetett volna húzni rajta kb. húsz százalékot - az írás tempója inkább regény, mint novellatempó. Ez hatványozottan hibának érződik amiatt, hogy végsősoron teljesen rossz helyen van a kötetben, megakasztja a metaplot történéseit, és a trilógia eseményeinek láncolatában ezen a helyen inkább időhúzásnak hat.
Mivel én voltam a szerkesztő, joggal merülhet fel az olvasókban a kérdés, hogy történhetett ez.
A legegyszerűbb válasz a következő lenne: azért, mert ez a novella a kettes kötetbe készült, ahogy Barouche novellája is oda készült, sőt, az Alanson&Fellings párosé is, ezek teljesen tetten érhetők a történeteken.
Az igazság viszont az, hogy a nagy szerkesztési lázban végül saját magamat sikerült tökön rúgnom.
Eleve a harmadik kötet koncepciója úgy épült fel, hogy kármentő jelleggel minden elkészült novellának kellő szerepet kell adni (mert ezek annál azért jobbak voltak, hogy az ember csak úgy kidobja őket). Tehát a novellák köré épült a metaplot, és nem fordítva.
Úgy láttam, egy ilyen monstre kötetben kb. egy alkalommal el lehet azt játszani, hogy az adott írás szinte semmilyen módon nem viszi előbbre a metaplotot (amúgy ezt egyszer tényleg el lehet játszani). Az ilyen sztori kb. a kötet nyugvópontja, egy utolsó pihenés, mielőtt a húrokba csapunk és a extra lendülettel elindulunk a végkifejletig.
A BgyIII-ban végül Horváth Gyuri Zenél a szél című írása kapta ezt a szerepet, és ennek szerintem teljesen jól megfelelt. Az egy érdekes cucc, egyértelműen extravagáns tartalommal, stílussal - de a metaplot szempontjából nyugvópont.
Mivel az azt követő novella szerzője időközben bejelentette, hogy soha többé nem ír M*-t (ami a tapasztalatok szerint minimum egy-két évig tart), talán nincs túl nagy jelentősége annak, ha megírom, hogy a novellája elfogadásán sokat kellett dolgozni (majdhogynem többet, mint a többi íráson összesen). Ezt úgy kell elképzelni, hogy az utolsó pillanatban elég drasztikus műtéten esett át a novella, és mert ilyenkor egy ilyen munkát szerintem csak úgy lehet elvégezni, ha az embr képes telepumpálni az írást ötlet-szteroidokkal, a megjelent változat végül már csak nyomokban emlékeztetett az eredeti tervekre. Ez viszont azzal járt, hogy a Zenél a szél nyugvópontja után az Áldozatok viszonylag erős metaplotos elemekkel bővült, és ezekután a Boszorkánycsók már visszalépésnek számított. A szépen eltervezett történeti ív csúnyán megtört, és a metaplot szempontjából az én írásom lett az, ami - összértékelésben amúgy teljesen jogosan - "kilóg" érzést kelthet.
A legegyszerűbb válasz a következő lenne: azért, mert ez a novella a kettes kötetbe készült, ahogy Barouche novellája is oda készült, sőt, az Alanson&Fellings párosé is, ezek teljesen tetten érhetők a történeteken.
Az igazság viszont az, hogy a nagy szerkesztési lázban végül saját magamat sikerült tökön rúgnom.
Eleve a harmadik kötet koncepciója úgy épült fel, hogy kármentő jelleggel minden elkészült novellának kellő szerepet kell adni (mert ezek annál azért jobbak voltak, hogy az ember csak úgy kidobja őket). Tehát a novellák köré épült a metaplot, és nem fordítva.
Úgy láttam, egy ilyen monstre kötetben kb. egy alkalommal el lehet azt játszani, hogy az adott írás szinte semmilyen módon nem viszi előbbre a metaplotot (amúgy ezt egyszer tényleg el lehet játszani). Az ilyen sztori kb. a kötet nyugvópontja, egy utolsó pihenés, mielőtt a húrokba csapunk és a extra lendülettel elindulunk a végkifejletig.
A BgyIII-ban végül Horváth Gyuri Zenél a szél című írása kapta ezt a szerepet, és ennek szerintem teljesen jól megfelelt. Az egy érdekes cucc, egyértelműen extravagáns tartalommal, stílussal - de a metaplot szempontjából nyugvópont.
Mivel az azt követő novella szerzője időközben bejelentette, hogy soha többé nem ír M*-t (ami a tapasztalatok szerint minimum egy-két évig tart), talán nincs túl nagy jelentősége annak, ha megírom, hogy a novellája elfogadásán sokat kellett dolgozni (majdhogynem többet, mint a többi íráson összesen). Ezt úgy kell elképzelni, hogy az utolsó pillanatban elég drasztikus műtéten esett át a novella, és mert ilyenkor egy ilyen munkát szerintem csak úgy lehet elvégezni, ha az embr képes telepumpálni az írást ötlet-szteroidokkal, a megjelent változat végül már csak nyomokban emlékeztetett az eredeti tervekre. Ez viszont azzal járt, hogy a Zenél a szél nyugvópontja után az Áldozatok viszonylag erős metaplotos elemekkel bővült, és ezekután a Boszorkánycsók már visszalépésnek számított. A szépen eltervezett történeti ív csúnyán megtört, és a metaplot szempontjából az én írásom lett az, ami - összértékelésben amúgy teljesen jogosan - "kilóg" érzést kelthet.
Magáncsatornákon például több olvasóm jelezte, hogy a szexjelent bátor húzás volt, de Celsior Síró fémes masszázsa sokkal jobban tetszett nekik. Szex terén én pláne senkivel nem kezdek ízlés alapú értekezésbe, készséggel elfogadom, ha valaki így látja. Részemről teljesen tudatos választás volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben más irányból közelítettem meg a kérdést, mint Celsior (nekem az a leírás túlságosan pózolós, szépelgős). Craftyr karakteréhez egyértelműen jobban illik a nyers, naturális ábrázolás, és a művészi maszatolás helyetti konkrétum (ez a megoldás egyébként ezért sem olyan népszerű - és ez valahol teljesen logikus a mi társadalmunkban).
Bevallom őszintén, amikor a jelenetet kitaláltam, olyan merész ötletnek tűnt, annyi buktató merült fel bennem, hogy már ezért is eldöntöttem, mindenképpen benne kell lennie a novellában, és mindenképpen ilyen formában. Lehet, hogy ez a fajta megközelítés sokaknak nem tetszik, de hát így jár az, aki szeret kockáztatni. Én - az egész jelentőségét nem eltúlozva - úgy látom, hogy ez a megoldás egyszer éppen olyan mérföldkő lehet a magyar fantasy irodalomban, mint Celsioré annak idején. A jelent realitásfaktora a helyén van, és ilyet még senki nem csinált - pontosan ennyit szerettem volna elérni vele.
A másik elem, ami kapcsán - bevallom - teljesen értetlenül szemléltem a visszajelzéseket, az a történet humor része. Azt hiszem, itt most vagy a a tizenkilencre lapot húzás szerencsétlen esete áll fenn, vagy elővehetem az egyik legszánalmasabb írói attitűdöt, és meg nem értett zseniként jól felhúzhatom az orrom, amiért nem értékelték a humoromat.
Persze ez utóbbiról szó sincs, ugyanis senki nem tudna meggyőzni arról, hogy az írásban ábrázolt humor ne lenne a helyén, és ne lenne közöttük néhány igazán minőségi darab. Felsorolni nem fogom őket, az azért már nekem is kész öngyilkosság lenne, de lehet, hogy egyszer megírom, nekem melyek a legkedvesebbek. Reálisan nézve egyébként arra a következtetésre jutottam, hogy olyan rossz helyen van a kötetben a novella, olyan hangulati tónust üt meg, amellyel ezek az elemek egyszerűen elsikkadnak a szövegben. Ezt néhány - érdekes módon főleg nem M* fanatikus - olvasóm visszajelzése is megerősíti: teljesen más hatást kelt az írás, ha az ember a kötetben veszi sorra, és csak úgy belelapoz és csak ezt elolvassa.
Nos, ahogy a régi motoros szerepjátékos mondaná: ez is csak xp.
A harmadik extra elem természetesen Odassyn Balruss, Ó-Ryek és Ceriak vonala. Illetve ez lett volna, egyfajta bevezetőként az Eretnek című regényhez (amelynek Odassyn Balruss lenne a főhőse). Hát mit mondjak, mind közül talán ez az elszalasztott lehetőség hagyta benne a legtöbb hiányérzetet - mondjuk, hogy ez a nyitás nem feltétlenül fektette le azokat az alapokat, amelyeket én szerettem volna. Van ez így néha, végérvényes hiba nem történt, csak ennek újra neki kell futni, mielőtt Eretnek-regény lesz belőle.
Azért, hogy a végére megengedjek magamnak némi jót is: vannak dolgok, amelyekre mindezek ellenére büszke vagyok. A karakterábrázolás és jellemfejlődés logikus ívére, de legfőképpen a sok apró részletre, amelyek egy része csupán alapos kitatómunka (III. Obed pénze), vagy kollegális agyalgás (tolvajlás menete), vagy egyértelmű kikacsintás a metaplot felé (mint például Mroór szobra).
Önértékelés
Azt hiszem, ezt a részt már kihagyom - eleget értékeltem a fentiekben. Ezen írás kapcsán egyértelműen messze rosszabb az önértékelésem, mint reálisan kellene, de hát, mint írtam, így jár az, aki nagyot kockáztat.
A kevesebb több lett volna.
Jó lecke volt.
A korábbi oldalam hozzászólásai
- 1. EdBoyWW 2010. 10. 18. 14:12
Megnyugtat valamelyest, ha azt mondom, itt az első jelentkező? Nem mondanám az év olvasmányélményének, de távolról sem olyan sötét a kép, mint amennyire a fenti bevezető alapján gondolod.
-
2. Puma 2010. 10. 20. 9:52
A véleményemet ismered. Szerintem "túlszeretted" a szöveget.
Minden rosszindulat, és a sebbe való sódörzsölés nélkül: Kaptál negatív reakciót női olvasóktól is?
-
3. Heidel Dan 2010. 10. 25. 11:40
EdBoyWW: persze, köszönöm! A helyzet ettől függetlenül rossz - a bejegyzésből majd kiderül, miért.
Puma: A kérdésedben semmilyen rosszindulat nincs, teljesen helyénvaló.
Nőktől nem kaptam visszajelzést, még ismerősöktől sem, csodálkoztam is rajta. Erősebb utálatra (vagy kellően szélsőséges humorérzék esetén hangosabb elismerésre) számítottam tőlük. Ez a közönyös hallgatás számomra mindenképpen megdöbbentő és persze elgondolkodtató a történettel kapcsolatban.
-
4. Puma 2011. 06. 20. 0:15
üdv!
emlékeimm szerint a kék éjszakák ágyjelenete simán üti a síró fémét. én legalábbis arra gondoltam annak idején.
egyébként meg hajrá, szerettesd meg velem ezt az antipatikus vadparasztot. jövök egy - a te ízlésedhez, és az én pénztárcámhoz igazodó - palack borral, ha sikerrel jársz :)
-
5. Sötét Ezredes 2011. 06. 24. 11:38
Én még nem olvastam a novellákat, de a három jelenet alapján eddig egész szimpatikus Craftyr. Üde kivétel a rengeteg komoly (értsd: humorral nem élő) regényszereplő után, ráadásul a (Toron könyv megjelenése óta a csapból is folyó) kyrek gúnyolása nálam telitalálat volt.
Az ynevi szakmája tényleg nem egyszerű kérdés. Pár évvel ezelőtt a játékostársakkal mi is hosszasan tanakodtunk, hogy milyen olyan karaktert lehetne alkotni, aki alapvetően egy nagyképű világjáró, de nem bárd?
A bárddal az a baj, hogy a szakmája felé rengeteg kötöttsége van, és hamar kimerülnek a jellemlehetőségek. (Kivéve, ha a nagyképű világjáró kitételt hagyjuk el az alapkoncepcióból, ám most ugye pont ez lenne a lényeg.)
A tolvajnál az a gond, hogy hosszútávon életképtelen. Könnyen közellenséggé válhat: ha egyszer lebukik, semmi nem menti meg a bitófától... viszont, mivel más bevételi forrása nincs, muszáj tolvajlásból fenntartania magát.
A garabonciás (ami nem jutott eszünkbe) jó ötlet, viszont szerintem csak bizonyos területeken működik. Abasziszban vagy a kereskedő hercegségekben eladhatja magát, de Doranban vagy Shadonban inkább jobb, ha nem próbálkozik.
Eszünkbe jutottak még a kevésbé rendelvű istenek papjai is (Noir pl.), ám náluk megint csak ugyanaz a gond, mint a bárdnál: túlságosan leköti a szakmája (jelen esetben hitgyakorlása).
A bajvívóval megintcsak ugyanez a helyzet, ráadásul náluk muszáj meglennie a shadoni gyökereknek.
Végül egy darab használható ötletünk maradt, méghozzá egy elég váratlan helyről pattant elénk:
Kóborlovag - lecsúszott kisnemes hírnév, dicsőség és (sokadikszülött lévén) birtok nélkül, kopottas fegyverrel és vérttel. Büszke nemességére és eljátssza a felsőbbrendűt, ám valójában csak egy foltos becsületű, nagyképű kocsmatöltelék.
-
6. Heidel Dan 2011. 06. 27. 20:20
Puma: teljesen igazad van, úgy tűnik, az éjszaka közepén összekevertem a két klasszikust. A Síró fém masszázsjelenete szerintem abszolút korrekt, a Kék éjszakák arcbatolós-tanítós módjától viszont szimplán csak az ízlésem okán felállt a szőr a hátamon - már csak azért is el akartam kerülni minden efféle asszociációt. Így utólag azt mondom, talán nem véletlen, hogy nálam is a masszázs vonal villant elő (érdekes néha látni, mit honnan lop össze a tudatalatti).
Utólagos engedelmeddel a téves hivatkozást javítom a szövegben.
A felajánlást köszönöm, ez már tét a javából, de azt hiszem, ez úgy korrekt, ha kétoldalú lesz a dolog: a részleteket majd akkor, ha aktuális lesz a dolog (egyébként pont a hétvégén találtam ki, Craftyr milyen sztoriban és hogyan szerzi majd meg Balruss mester sokat emlegetett és jócskán elátkozott bölcsességeit).
-
7. Heidel Dan 2011. 06. 27. 20:30
Sötét Ezredes: köszönöm, jó látni, hogy van, amivel nem lőttem félre.
A kyr-ostorozás poénkodása régóta dédelgetett ötletem, csak úgy jártam vele, mint az egyszeri bölcs a napkeleti utazással: addig csiszolgattam magamban az ötleteket, hogy mire kijött, semmi aktualitása nem lett. Azok többsége ugyanis, akik utálták annyira a kyreket, hogy náluk nyerő lehessen az ötlet, egy ideje már nem vesznek-olvasnak M* könyveket (több visszajelzés alapján éppen a csapból folyó hóhajúak miatt). Így a sors iróniája, hogy ezek a szövegek már nem jutottak el a célcsoporhoz. Tényleg nem sokon múlt: az első Bgy kötettel még nagy dobás lehetett volna, talán még a másodiknál is lett volna némi remény a sikerre, de utána meglátásom szerint (főleg a perek miatt) jött egy határozott törés M* fronton, és ennek ez volt az egyik következménye.
Az ötletelést külön köszönöm, kellemesen visszacsengtek a saját próbálkozásaim emlékei (még a játékos karaktereim is).
A kóbor lovag tényleg érdekes felütés, és sok lehetőséget tartalmaz. Én ezt a lehetőséget a Bgy sorozat kapcsán azért nem vettem terítékre, mert Zsolt Iglat karaktere nagymértékben erre az archetípusra épített.
-
8. Puma 2011. 06. 28. 15:56
Raon:
Iglat: számomra ő az igazi vadparaszt. minden szimpatikus tulajdonság nélkül. hozzá képest Craftyr világbajnok.
és ha már szóba került Renier: Bayard és az én agyamban formálódó Craftyr nagyon hasonló karakterek. lepjél meg legyél szíves, inkább én fizetném azt a palackot... :)
-
9. Heidel Dan 2011. 06. 30. 23:51
Puma: érdekes dolgok ezek, én meg némiképp halványnak érzem Craftyrt Iglat mellett, aki kétségkívül egy ritka megosztó személyiség, de számomra éppen az benne a remek írói teljesítmény, hogy ilyen erős érzelmeket kiváltó, markáns karakter. :)
Ami Bayardot illeti, már nem emlékszem, hogy mondtam/nem mondtam - ez, ha nyúlás is, vétlen nyúlás. Bár inkább szerintem arról van szó, hogy a fantasy környeztben megvannak azok az archetípusok, amelyek a legtöbbször nagymértékben megadják a keretet az adott történethez, szereplőkhöz. Például hallottam már azt is, hogy Gorban=Steinhard, de olyat is, hogy Gorban=Druss, sőt, volt egy igen erős Gorban=Toldi vélemény is.
Az archetípusok már csak ilyenek: erős asszociációs közeggel, sokféle formában jelen vannak az olvasók fejében, az írók ezért is szeretik használni őket. Igazi baj szerintem akkor van, ha a karakter önmagában nem áll meg a lábán, és nem lép túl például az "öregedő, de még mindig kemény harcos" vagy a "fiatal, életművész szélhámos" toposzán.
De hogy a konkrét felvetésre is válaszoljak: Bayard és Craftyr, ha a jelenlegi állapot szerint vannak is hasonló vonásaik, bizonyosan más pályát fognak befutni. Bayardról csak hallomásos infóim/erős tippjeim vannak, de Craftyr sorsát már nagyjából tudom, és ezek alapján bátran állíthatom, hogy mivel eleve a szerepük más, a karakterkép is más irányokba fog hajlani. Ha egyszer eljutok odáig, Craftyr olyasféle láncszemként fogja betölteni a feladatát a Ceriak koncepció hetedkori idővonalában, mint például a Hagyomány című novellám regitor imperalisa: egy kétségkívül fontos, mi több, bizonyos szempontból nélkülözhetetlen, de végül a háttérben maradó, háttérbe simuló mozaikdarab (aki meglátásom szerint a feladata végeztével szétrúg maga körül mindent, és jól otthagyja az egész Balrussos-Ceriakos partit, hogy a maga ura lehessen).
-
10. Sötét Ezredes 2011. 07. 02. 20:28
Heidel Dan: Igen, nagyon érdekes tud lenni a közönség reakciója egyes dolgokra.
Azt sem hittem volna, hogy a kyrek (és főleg Toron) népszerűsége ilyen mértékben megugrik, csodálkozva olvastam (Gáspár) András hozzászólását is, amiben írja, hogy "Íróként és olvasóként a kelleténél kicsit könnyebben azonosulunk a hajdanvolt nagyság romjain termett, megbocsátani és felejteni képtelen senkikkel/oligarchákkal, mint a szabadelvű (súlyosbító körülményként szláv-varjág fazonú) ervekkel vagy a kifinomult és rátarti pyarroniakkal, ennyi az egész."
Ha belegondolunk, tényleg lehet ez a magyarázat, bár nálam speciel (és nem tudom, mennyire vagyok ezzel egyedül) pont fordítva van: semmi sem áll távolabb tőlem, mint egy megkeseredett, újulni képtelen, veszett idillt hajkurászó ország.
Sokkal szimpatikusabbak az optimista szemléletű, származást (relatíve) semmibe vevő kultúrák, mint mondjuk Tiadlan vagy Yllinor.
Te hogy állsz ebben a kérdésben?
-
11. Puma 2011. 07. 02. 21:46
Heidel Dan:
igazad van, Iglat valóban erősebb karakter Craftyrnál. de azt gondolom, Kornya Zsolt rendelkezik kb. tizenöt év fórral veled szemben... a te hősöd csupán antipatikus nekem, az övétől felfordul a gyomrom :)
Bayard és Craftyr. igen,valóban nyúlás. mindkettő azonos forrásból. szerintem nem véletlenül használtatok ilyen - olyan Villon idézetet a történetetekhez... Nekem úgy tűnt, Kornya ejtette Bayardot a második kötet végén. ha te tudsz ennél többet, csöpögtess legyél szíves. nagyon jó lenne egy új mersant kötet.
Egyebekben pedig, csak hogy hízzon a májad: Gorban agyonveri Drusst. Mindenféle szempontból.
-
12. Heidel Dan 2011. 07. 04. 0:22
Sötét Ezredes: ezzel jól belecsaptál a közepébe, ez már kérdés a javából. Mivel az András válaszából következő magyarság téma a mai világban némiképp kényes terepnek számít, és én nem szeretek tolakodni a magam állásfoglalásával, elsőként igyekszem kikerülni ezta vonatkozást. Ha az alábbiak alapján érdekel ez a része is, sort keríthetünk erre is.
Alapvetően osztom András véleményét - sőt, én tovább is mennék a kijelentésénél. A kyr-magyar sors annyi mindenben rezonál egymással, hogy szerintem teljesen logikus módon hozza elő a M* olvasótáborban a legtöbb szélsőséget (a pozitív kötődést és a zsigeri ellenszenvet is). Az már csak külön pikantéria, hogy ezek jó része nem szándékos tervezés része.
Ami a felvetésed illeti, nekem úgy tűnik, hogy alapvetően másképp látjuk a kyrek, Toron, és a többi északi kultúra jellegét és jellemzőit.
A kyr és a toroni társadalom ugyan nehezen választható el egymástól, egy kérdésben szerintem mégis érdemes különbséget tenni közöttük.
A kyrek a hetedkor végére már egyértelműen haldokló kultúrkörnek számítanak. A kyr vezetők sok mindent átadtak a Toroni Császárságnak, de ettől Toron még nem lett az ő Új-Kyriájuk. Sőt. Többek között olyannyira remekül kódolták a toroni népbe a kyr kultúra egyik vezérpillérét jelentő "a változás erő" elvet, hogy toroni oldalról létrejött egy olyan, teljesen jól működő társadalom, ami több lényeges ponton már nem kyr mintát követ.
Ebből a szempontból nézve szerintem Toron egyik legfőbb börtöne ma már éppenhogy a kyrek jelenléte és irányítása (és mindenekelőtt a Boszorkányerődé) - én ezért is kezelem külön a kyreket a toroniaktól.
Emellett fontos megjegyzeni, hogy ez a negatív jelleg a toroni kyreknek csak a jelentős többségére áll, de nem minden kyrre. Ez persze részint csak írói trükktár, meg épp tőlem némi hazabeszélés is, de igenis élnek még olyan kyrek Toronban, akik nem a fősodort követik. Ők sokkal inkább megmaradtak a régi Kyria méltó örököseinek, mint az új, hetedkori Tharr-elhajlás elvakult fanatikusainak.
A hozzászólásodban tehát szerintem a "megkeseredett" nagyrészt áll, a "veszett idillt hajukurászó" hajlam egyértelműen megvan, a "megújulni képtelen" kitétel viszont se a toroniakra, se a vezető, se a régimódi kyrekre nem igaz. A kyrek más népekhez viszonyítva sok megújuláson mentek át, és többször is kizárólag ennek a képességüknek köszönhették, hogy sikerült túlélniük, megmenteniük a kultúrájukat. Az már más kérdés, hogy a többség menthetetlenül belegabalyodott a népet ért tragédiák sorába, és a mai átlag kyr tényleg szörnyetegnek tűnik az ötödkori birodalmi eszményképhez képest. Viszont a megújulás hiánya azért sem áll rájuk, mert az elmúlt hatezer évben pl. folyamatosan megújultak. Igaz, reálisan nézve kb. egyre rosszabbak lettek a túlélés és a hőn áhított, szent cél érdekében, és csak nem akarnak megdögleni, ahogy az evolúció diktálná - de hát a változás az változás. :)
A másik, amiről hosszasan lehetne értekezni, hogy milyen kultúra lenne az Yneven, amely akár csak relatíve is figyelmen kívül hagyná a származását. Szerintem ilyen ugyanis nincsen. Itt léphet be az, hogy nekünk a mi kis hungáriánkban nincs (vagy átlagember számára csak nagyon nehezen elérhető) összehasonlítási alapunk a normális nemzeti öntudat kérdésében. A származást szerintem semmilyen nép, kultúra nem veheti semmibe, csak esetleg az adott nép/kultúra nem volt még a csúcson ahhoz, hogy megjelenhessen náluk a leköszönő életpálya/az elveszített nagyság negatív hatás.
Ebből a szempontból akár Tiadlanról, akár Yllinorról beszélünk. Egyrészt mindkét esetben egy-egy relatíve fiatal, életerős kultúráról van szó (ráadásul Tiadlannál ott van a nara/niarei hatás, Yllinor meg az ilanori alapokról alig pár évtizede rugaszkodott csak ela jelenkorig). Másrészt éppenhogy az lehet a tartásuk/optimista szemléletük alapja, hogy mindkét helyen gondosan ápolják a hagyományokat, és a helyén kezelik a dolgaikat. És ha már történelem: könnyű úgy optimistának lenni, hogy nincs miért búslakodni. :)
Ami pedig engem illet, nekem alapvetően sokféle nép/kultúra szimpatikus Yneven, de mert a mi világunkban meggyőződéses nemzeti érzelműnek vallom magam, odaát is egyértelműen jobban fekszenek az ilyen alapokon nyugvó kidolgozások. Ennek az ízlésen túl egy igen kézenfekvő oka is van: nagyobb az asszociációs közeg, könnyebben jön az ihlet.
Tiadlannal, Pyaronnal és a jelenlegi formájában még Yllinorral is az a bajom, hogy túl szürke, halvány, nincs elég markáns kidolgozás mögötte, és mert én jobb szeretem a kidolgozott hátteret, elég nehéz fogást találnom az ott élő embereken (hogy élnek, mit csinálnak, hogy gondolkoznak a világról és másokról).
Valószínűleg innen ered az a rossz szokásom is, hogy ha úgy érzem, nincs meg a kellő alap, azonnal és ösztönösen is világépítésben kezdek gondolkodni a történetírás helyett (nem is merem összeszámolni, hány kötetből kimaradtam már emiatt).
-
13. Heidel Dan 2011. 07. 04. 0:26
Puma: Bayardról friss infókat én is Zsolt fórumáról vettem, az elmúlt napokban több érdekes dolgot írt ide:
lfg.hu/forum/index.php?showtopic=2621&st=0
(lehet vissza kell lapozni párat)
Gorban kapcsán köszönöm az elismerést, ha alkalmam nyílik rá, továbbítom is M.Flain barátomnak (a karakter nagyrészt azért az ő érdeme).
És hát ettől szép az ízlés: nekem meg pont Druss az egyik kedvenc regényhősöm, és nálam az ő közelébe nem érhetnek mások.
-
14. Sötét Ezredes 2011. 07. 04. 9:19
Heidel Dan: a származás viszonylagos semmibe vételét nem a nép, hanem az egyes lakók származására értettem.
(Ha nem lenne összetartó, a közös származás tudatából eredő nemzeti érzés, nem lenne zászlóháborúkat/Dúlást túlélő nemzet sem, ez egyértelmű.)
Yllinor ugye a "húszmillió nemes országa", ott senki sem nézi azt, hogy a másik ilar, tarran, elf, ki volt az apja és milyen iskolában tanulta ki a hivatását.
Tiadlanra ez nem igaz, ott viszont a nemek közti egyenrangúság érvényesül (a legtöbb helyen), valamint nem egy módja van az egyszerű embernek, hogy naggyá legyen (pl. harcművészet).
Toronnál tényleg igazad van, és belátom azt is, hogy egy (történetírói szempontból) jól színesíthető területe Ynevnek.
De azt hiszem, félreértetted a kérdésem szándékát.
Arra voltam kíváncsi, hogy te is úgy látod-e (illetve nálad is úgy van-e), hogy a magyar párhuzam miatt tényleg könnyebb Toronnal azonosulni, vagy csupán azért tette András ezt a megállapítást, mert saját magából (és néhány írótársából) indult ki, mint ahogy én is magamból indultam ki, amikor azt hittem, hogy Toron Ynevnek egy feltárásra nem igazán érdemes szeglete.
-
15. Heidel Dan 2011. 07. 05. 23:41
Sötét Ezredes: akkor ezt tényleg félreértettem, elnézést.
A származásos kérdésnek újra nekifutva azt mondhatom, hogy így már messzemenőkig egyetértünk. Én sem kedvelem se a születési előjogok, se az ingyen kapott kiváltságok rendszerét - sőt, ha úgy tetszik, írói munkásságom meghatározó része arról szól, hogy a főhőseim a maguk erejéből felkapaszkodnak, és eljutnak valahová. Számomra elsősorban ez a folyamat, ez a fajta dinamikus karakterkép a vonzó, valószínűleg azért, mert magánemberként is a fejlődés, a jobbá vállás, a bármilyen módon előremutató változás témái foglalkoztatnak.
A másik kérdésedre a válasz: igen, én is úgy látom, és nálam is így van, hogy a magyar párhuzam miatt könyebb Toronnal azonosulni.
Bár az efféle témákkal úgy vagyok, nem szerencsés kategórikusan állást foglalni, ha az ember a legjobb jószándékkal is csak tippelhet, ezen a ponton (András véleményét továbbvezetve) talán érdemes lehet eltűnődni a részleteken. Ezek persze nem feltétlenül adják ki majd a végén a megkérdőjelezhetetlen igazságot, de hitem szerint minimum egy lépéssel közelebb vihetnek hozzá.
Azt szeretném előrebocsátani, hogy nem véletlenül írtam tippelést. Azt mérhetetlen, így nem tudhatjuk biztosra, hogy mit gondolnak és milyen tudatos-tudatalatti háttérrel rendelkeznek az olvasóink - ilyen alapon meg értelmes ember nem távkiértékel csak úgy. Bizonyos jelenségek azonban nyilvávalóan léteznek, és ezekből talán nem olyan ördögtől való dolog levonni a fenti végkövetkeztetéseket.
Ahogy korábban írtam, szerintem a kulcskérdés itt az, hogy a kyr és a magyar nép történelme, a dicsőségét vesztett, lassan elmúló, vagy ha úgy tetszik haldokló kultúrkör sorsa sok ponton egyezik, vagy legalábbis hasonló, ezért rezonál egymással. Az is tény, hogy ma Magyarországon sajnos rendkívül egészségtelen módon lebeg minden "nemzeti" téma úgy kb. a politikai játszmák, a közröhej-közutálat és a vakfanatizmus vonalán. Ezek viszont olyan asszociációs közeget teremtenek az emberekben, ami egyrészt rendkívül intenzív, másrészt rendkívűl megosztó reakciókban csúcsosodhat ki. Ezért írtam, hogy a kyr-magyar analógiákat tekintve szerintem teljesen logikus minden szélsőség, ami az olvasótáborban tapasztalható - a téma olthatatlan szeretete és a zsigeri ellenszenv is.
Arra nem venném a bátorságot, hogy azt mondjam, aki nem szereti a magyar nemzeti témákat, vagy ezekről nincsenek érdemi információi, az lineáris levezetéssel a kyresdit sem fogja szeretni és viszont - de arra tippelnék, hogy sok egyértelmű és rejtett összefüggés lehet a kettő között.
Szerintem itt jöhet képbe a tudatos és a tudatalatti asszociációs közeg. Írói szempontból különösen ez utóbbi érdekes - mert míg az elsővel lehet valamennyire tervezni, a tudatalatti szekció hatásai jóformán megjósolhatatlanok (de legalábbis nagyon fel kell kötnie a gatyáját annak, aki ezzel is tervezni akarna).
A jelenség igazi szépsége pedig az, ha olyasmi történi, mint Toron esetében - hogy az alkotói oldalon is tudatalatti asszociációk működnek. Ezeket általában csak utólag lehet érdemeben mérni, vagy ha az alkotásnál nem is tudja pontosan az ember, mit miért csinál, vannak bizonyos megérzések, amelyeket azután vagy követni fog vagy nem. És mert az efféle hazárdírozások valahol az alkotói munka legszebb részét képezik, ilyenkor szokott az jönni, hogy az író szimplán csak kockáztatt és reménykedik, azután vagy bejön a húzása, vagy nem.
Ha ez túlságosan elszállt gondolatmenet volt, akkor elnézést - rövidebb verzióban a lényeg az lenne, hogy alkotói szempontból mindenképpen segítség (és így kézenfekvő választás) az efféle azonosulás, de persze ennek megvannak a maga veszélyei.
-
16. Sötét Ezredes 2011. 07. 07. 8:31
Heidel Dan: nagyon jól írtad, hogy nem kategorikus meghatározás, hanem inkább egy ok-okozati mechanizmus, amely sokakban működik.
Ezzel egyet tudok érteni, bár tény, hogy bennem nyoma sincs ennek(annak ellenére, hogy én is nemzeti érzelműnek tartom magam - illetve inkább úgy mondanám, hogy nagyon nemzeti érzelmű is tudok lenni).
Kíváncsiságból körbekérdezem majd Ynev-tudó ismerőseimet.
Amúgy úgy vélem, pont az az egyik legzseniálisabb dolog Ynevben, hogy jellemtől függően mindenki találhat magának egy-egy szimpatikus államot/területet.
Egyébként szerintem az egyes dolgok népszerűvé válásában vastagon közbejátszik a véletlen is (ha a magus-irodalmon és -szerepjátékon kívülre tekintünk, ez méginkább így van).
Én sem azért olvastam a Sötét Zarándokot, mert a fülszövegek elolvasásából szerzett tudás alapján gondos mérlegelés után arra jutottam, hogy ezt a magus-regényt kell olvasnom, hanem mert az volt meg haveromnak. Ha neki más regénye van a polcon, most nem gondolkodnék a Sötét Térítő beszerzésén, mert nem érdekelne Al Marem.
Arra akarok kilyukadni, hogy nem feltétlen érdemes egy szakmailag teljesen egyben lévő mű bukásának, azt eleve elrendelő, háttérben meghúzódó titokzatos okait keresni, vagy a rejtett zsenialitást kutatni abban, amiről mindenki tudja, hogy tele van hibákkal, mégis közönségkedvenc.
Persze a tudatalatti okokon való elmélkedés már csak önmaga miatt is érdekes, de igazán sikere (és itt nem feltétlen népszerűségre gondolok) szerintem inkább annak lesz, ami elébe megy az olvasó igényeinek (valami újat mutat), és nem utána kullog, igényeket próbálva lefedni.
-
17. Heidel Dan 2011. 07. 09. 0:26
Sötét Ezredes: Azt hiszem, az alkotói tevékenységgel kapcsolatban a blog eddigi legjobb hozzászólását hoztad össze - fogadd őszinte elismerésem érte!
Ebben a véletlenben józan ésszel élve teljesen igazat kell adjak - de emellett én ezt nem tudnám elfogadni tiszta szívvel, mert az elvenne belőlem valamit, ami lényeges ehhez az egészhez. Józan ész ide vagy oda, nekem egyrészt abban kell hinnem, hogy igenis képes lehetek hatni ezekre a dolgokra, csak kellő minőségi szint kell hozzá - másrészt ha mondjuk eljutok odáig, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, akkor részemről "mission completed", és már tényleg jöhet akár a véletlen is. Ezek a bejegyzések - avagy önostorozások, ahogy egy barátom találóan megjegyezte - tehát jórészt arról szólnak, hogy még bőven van mit megtennem, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretem.
Plusz egy sztori véletlen témában. Neil Gaimant egyszer megkérdezték, hogy mi a véleménye Harry Potterről annak tükrében, hogy neki már x évvel korábban volt egy olyan írása, amely egy hányatott sorsú kisfiúról szólt, aki a baglyával elment varázslónak tanulni.
Gaiman erre mindössze azt válaszolta, hogy (nem pontos az idézet, de valami ilyesmi) "hát igen, Harry Potternek rengeteg irodalmi előképe volt, de Rowling ért vele révbe".
-
18. Sötét Ezredes 2011. 07. 10. 10:32
Heidel Dan: Köszönöm az elismerést.
Megértem, hogy attól érzed teljesnek egy műved, ha utána következtetéseket tudsz levonni, ez természetes is.
De szerintem a(z írástechnikai bejegyzésedben említett) 3-as szint felett a közönség elvárásaihoz igazodni nem fejlődés, hanem megalkuvás. Egy kompromisszum, melynek eredménye legjobb esetben is csak "elég jó" lehet, szimplán azért, mert az emberek sosem tudják, hogy mi kell nekik igazán (a Rúna magazinos Dorani Tanmese című cikk ugrott be most erről).
Amúgy a Harry Potter is jó példa a véletlenre. Valószínűnek tartom, hogy ha a regényeket képező szóhalmaz nem úgy, akkor és attól a szerzőtől jelenik meg, ahogy történt, ma néhány tízezer angol nyelvű olvasón kívül senki sem ismerné. Pusztán abból az okból, mert lemaradt volna arról a képzeletbeli vonatról, amely meg sem állt vele a világhírnévig.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy csak a 4. kötet megjelenése utáni években váltak igazán népszerűvé a regények, és nem azonnal.
Hogy pontosan mi a (népszerűvé való) felemelkedés mechanizmusa, és hogy működik, arról remek szociológiai kutatásokat lehetne végezni és disszertációkat lehetne írni, de ez szerintem nem a szerzők feladata, mert nincs döntő befolyásuk rá.
-
19. Heidel Dan 2011. 07. 11. 7:51
Sötét Ezredes: érdekes dolgokra térsz ki. Nagyrészt egyet is értek a lényeggel, pár helyen egészíteném csak ki a magam álláspontjával.
Ez a blog, és az itt folyó elmélkedésem már többször félreértés tárgyát képezte - de azt hiszem, hogy ez kivédhetetlen.
Ami biztos, hogy amikor én olyasmikről írok, hogy "közönség igénye", akkor valójában nem tudhatom száz százalékosan, hogy miről beszélek, mert ez tőlem a legjobb esetben is csak egy tipp, amely nem tény, csak lehet némi valószínűsége (és persze szeretném azt hinni, hogy mindig jól következtetek, de reálisan nézve ebben sosem lehetek száz százalékig biztos).
Ez a blogos értekezéseimből talán nem látszik, de tisztában vagyok azzal, hogy nem áll a rendelkezésemre reprezentatív mintavétel a közönség igényeinek felméréséhez, kutatásához. A visszajelzések is éppen ezért nehezen értelmezhetőek/felhasználhatóak, mert az olvasóközönségnek egy elenyésző részétől jönnek. Pl. kétezer eladott példánynál húsz visszajelzés az még mindig csak egy százalék, de a száz is csak öt (és nem emlékszem, hogy bármely írótársam ennél több visszajelzést valaha is kapott volna).
Innentől jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor mi értelme annak, amit itt csinálok.
Nos, az első ok egy dupla csavar. Egyrészt, mivel az írói döntések alapesetben is egy nehezen leírható, bonyolult mechanizmusok alapján működnek (vagy legalábbis nálam), az efféle blogos jelenlét a kifelé nyitás mellett számomra is egy kicsit az egyszerűbb és megfoghatóbb irányba tereli ezt a dolgot (tehát ez nekem valahol segítség). Másrészt, mert a fenti okok miatt a lényeges döntésekben ugyan alapvetően nem játszhatnak szerepet az itteni értekezések, minden efféle beszélgetés remek lehetőség arra, hogy a magamfajta alkotó újra meg újra eltűnődhessen a dolgain, új ötleteket, új nézőpontokat ismerve meg. Ilyen szempontból viszont ez megintcsak nekem segítség, mert ha olyan impulzust kapok, akkor az a fenti irányelv ellenére mégiscsak szerepet kaphat egy adott döntés létrehozásában. Szerintem itt a kulcs a megfelelő nyitottság: mert attól, hogy hitem szerint szilárd irányelveim vannak, én szeretek nyitott lenni az olyan, érdemi gondolatokra, amelyekkel adott esetben felülbírálhatom az álláspontom.
Emellett soha nem is tagadtam, hogy van ebben némi marketing is.
Olyan írói honlapban gondolkoztam, amely egyrészt aktív netes jelenléttel jár, kedvem is van hozzá, emellet betöltetlen rés is a magyar piacon (és tudtommal egy magyar szerző sem csinált még ilyet). És ha már magas labda, úgy illő, ha az igazán jól lecsapható részét a végére tartogatom - bármilyen logikai levezetéseket is veszek elő, a legmélyebb, legalapvetőbb motivációs alapokat nézve itt jórészt az ösztönös megérzéseimet követem, és ha kifelé ez néha furcsa/nehezen dekódolható is, ennek számomra mindig megvan (vagy meglesz) a maga értelme.
(közérdekű infó: mától egy hét nyaralás jön, további válaszok csak utána jöhetnek)
-
20. Sötét Ezredes 2011. 07. 15. 8:48
Heidel Dan: ezt örömmel hallom, mint ahogy örömmel veszem a netes jelenléted is (csakúgy, mint Andrásét és Péterét az ynev.hu fórumon).
Csak azt nem szeretem, amikor a netes kommunikáció (bármilyen felállásban) ötletelés helyett megállapítóversenybe csap át.
Néhol egymás után jönnek az "ez emiatt nem jó", "ezt így kéne csinálni", "azt nem így kellett volna csinálni", "de ez senkinek nem fog tetszeni", stb. típusú hozzászólások, és a végeláthatatlan, eredmény nélküli, jogi tárgyalás kinézetű véleménycserék.
Az ilyen rendkívül demotiváló tud lenni, pedig a netes eszmecsere szerintem pont arra lenne jó, hogy ösztönözze az embereket: az írópalánták megpróbálkozzanak egy novellával, a szerepjátékosok meg lépjenek túl a szörnyhentelés szintjén, és legyenek kreatívabbak.
U.i.: remélem nem voltam félreérthető az előző hozzászólásomban, nem tartom gyenge regényeknek a Harry Potter sorozatot (élvezettel olvastam mind a hét kötetet), csupán azt állítom, hogy nem csak a minőségének köszönheti a népszerűségét, abból kiindulva, hogy ez esetben sok más jó regény is ugyanilyen népszerű lenne.
-
21. Kae 2011. 07. 17. 21:58
Felszívtam magam, itt vagyok! Ennyi okosság után én csak félve jövök kérdezni. :D De kérdezek, jó?
Ha az ember kiad valamit a kezéből, és eltelik x idő, látja a hibáit, de tudja, hogy akkori szintjéhez képest kihozta magából a maximumot, csak éppen meghaladta már azóta azt a szintet, azt hogyan éli meg? Mitől és hogyan tudja utána a következő írását "elég jónak" tartani, miközben tudja, hogy akár csak egy év után is máshogy látja majd?
Craftyrhoz női szemmel hozzászóltam már magánban, viszont rendkívül érdekes volt a fejlődéstörténetét olvasni.
(És leoltható vagyok, ha ezek a dolgok nem ide valók. Nagy nyugodtsággal. :))
-
22. Heidel Dan 2011. 07. 20. 1:25
Sötét Ezredes: erre már csak egyvalamit tudok mondani: bár többen látnák úgy a dolgokat, mint te.
A Harry Potter nem értettem félre, a megállapításoddal itt is egyet tudok érteni.
Kae: még hogy félsz, ugyan, szépen belecsaptál egyből a közepébe. :)
Azt hiszem, a "hogyan éli meg" részre az én szubjektív válaszom az, hogy "cefetül". Talán ez néha itt a kelleténél is jobban látszik.
Viszont szerintem mindent egybevetve ez még mindig a jobb, de legalábbis a kevésbé rosszabb megoldás, mert valahol azt is jelenti, hogy megvan az emberben a kellő erő és lendület a továbbfejlődésre még évek múltán is. Ez mondjuk azzal is járhat, hogy a folyamatnak sosem lesz vége, és az ember sosem lehet önmagával maradéktalanul elégedett... de ez nem olyan vészes ár a fejlődés lehetőségéért cserébe.
Az általad írtaknak így meglátásom szerint csak egy komoly veszélye van: ha az író annyira elveszik a fejlődési kényszerben, hogy időközben elfelejt igazi megmérettetéseket vállalni, így nem ad ki a kezéből semmit sem. Abban teljesen igazad van, hogy nehéz úgy határt húzni, ha tudjuk, hogy egy év múlva még jobbak lennénk, de az éles bevetések, és az ezekből összekaparható - néha fájdalmas, ellenben létfontosságú - tapasztalatok nélkül ez sajnos nem megy. Tehát bármilyen paradoxonnak is tűnik, az általam írt értékelő piramis hármas szintje felett már meg kell kockáztatni, hogy kiadd a kezedből azt, amit te amúgy még nem feltétlenül tartasz elég jónak, különben nem tudsz tovább fejlődni.
-
23. Kae 2011. 07. 20. 11:50
Heidel Dan:
Lehet, hogy a közepébe csaptam, de hogy nem a témában, az is fix...
Értem és köszönöm. Akkor tehát sehol nem lehet megkerülni a dolgot, oké. Ezt el tudom fogadni. Viszont szerintem ez azzal is járhat, hogy beskatulyázzák az embert. Velem is megesett, hogy X-nek el se olvastam a könyvét, annyira óva intettek tőle (tudod, "az élet rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvassunk"), és néha eszembe jut, hogy ha az illető mondjuk öt évvel és két művével később jelent volna meg először, akkor talán már annyival jobb lett volna, hogy erre nem került volna sor, és ugyanaz a könyv (amit mondjuk három év múlva fog megírni) már nem az "isten ments" kategóriában versenyezne. És ez az, ahol szerintem nem elég az önkritika, mert hát honnan is tudná az ember objektíven megítélni saját magát?
Megyek, átolvasom még egyszer, mi is kellett ahhoz a hármas szinthez. Viszont: Szerinted mennyire fordul elő, hogy valami valamiért a hármas szint alatt is megjelenik? (Most a magánkiadásokat hagyjuk ki...)
-
24. Kae 2011. 07. 20. 11:51
Illetve ami lemaradt: A skatulyából, ha egyszer megvan, hogyan lehet kitörni? (Ha a válasz véres verítékkel, akkor nem kérdeztem semmit. :))
-
25. Heidel Dan 2011. 07. 28. 23:07
Kae: a skatulyázás dolgot jól látod - ettől nem egyszerű ez az egész. Hogy mit lehet tenni? Ez innentől extra szubjektív vélemény, de szerintem megvan a maga logikája... szóval én ahogy az élet más dolgaiban, itt is egyféle irányt próbálok követni: előre menekülni. Bármi történik is, neki kell futni újra meg újra, mert ha sikerül megütni a kellő szintet, akkor olyan nincs, hogy annak - adott keretek között - ne legyen meg a kellő jutalma. Ha egy írás jó, akkor az az író előéletétől függetlenül utat fog találni az olvasókhoz... bár az is igaz, hogy néha sok idő kell hozzá.
> Szerinted mennyire fordul elő, hogy valami valamiért a hármas szint alatt is megjelenik?
A magyar fantasy elmúlt húsz évében sajnálatosan sokat fordult elő - a piac jelenlegi agóniájában talán az az egyetlen jó hír, hogy ma már egyre kevésbé lehet ilyesmikkel előjönni.
(gyors kiegészítés: gondolva itt a klasszikus fantasy vonulatra, és nem arra, amit pl. a twilight képvisel)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése