Működővé tétel
Megvan a jónak gondolt ötletünk, hogyan tovább?
Természetesen számtalan lehetőségünk van, de a fő
kérdés általában mindig az, hogy hogyan lehetne ebből az ötletcsomagból
minél jobb írást összehozni, mi szolgálnál legjobban az írás érdekeit?
Ha végtelenül leegyszerűsítjük az alkotói
folyamatokat, kijelenthetjük, hogy általában létezik egy
– kezdeti, ötletelő (ihlet) fázis,
– egy közbülső tervező (és energiagyűjtő) fázis,
– és egy befejező-munka fázis,
amely során jó esetben a terveinkből kész novella
születik.
Jobb esetben ezt követi még egy
– elemző, értékelő, szerkesztő fázis,
amely során számos módszerrel, megannyi javítással,
toldással, átírással igyekszünk fókuszálni az írásunk értékeit.
Ez természetesen nem evidencia, csak egy általánosság,
amely nem mindenkire áll. Alkotói módszerekben is léteznek markáns különbségek,
de a fentiek alapján mindjárt rögzíthetünk két, egymásnak kellően ellentmondó
irányultságot.
Van, aki ihletből író típus, tehát rendkívül
erős az egyes fázisos tevékenysége – olyannyira, hogy ettől a kettes fázis néha
el is marad nála. Avagy eleve nem is szeret efféle dolgokkal pepecselni, mert
meggyőződése, hogy "az neki nem megy'". Az ilyen ihletírók gyakorta
rengeteg flessel (képszerűen bevillant jelenetrészletekkel) dolgoznak, és az
írás általában akkor "áll össze" náluk, amikor elég számú fless gyűlt
össze bennük ahhoz, hogy azok kiadjanak egy összefüggő vázat.
Velük szemben van a tervező típus,
akinél egyértelműen a gondos kidolgozásokon van a hangsúly. Az ilyen író szinte
lubickol a részletekkel való foglalatosságban, továbbgondolásokban,
finomhangolásokban, és sokszor jóval több mindent kitalál annál, mint amit meg
fog írni. A tervező írók jobbára szisztematikus építkezéssel szeretnek
haladni.
(a kétféle út sajátosságait egy itt nem szereplő, külön
előadás tartalmazza)
Gyakorlati alkalmazások
Az írói alkotómunkának van egy olyan része, ami
voltaképpen tervezésnek tűnhet, de érdemesebb egyfajta ellenőrzésnek, gondolkodási
technikának tekinteni rá, amely profi szinten sokszor eleve harmadik tényező lehet
az ihlet-tervezés páros mellett. Annyiban más az előző kettőnél, hogy bár
mindenképpen szükséges hozzá vagy ihlet, vagy tervezés, vagy a kettő
tetszőleges arányú kombinációja, sokszor ez jelenti az univerzális kulcsot, a
dolgok lényeget, a mindennel sikeresen megküzdő megoldóképletet.
Írói szempontból úgy is lehet tekinteni, mintha egyfajta
hatékonyság növelésről lenne szó – vagy olyan alapról, amelyre később akár
ihlet, akár tervezés felől bátran lehet építkezni.
Az, hogy mikor kerítesz sort erre a munkára, kizárólag
rajtad múlik. Akik még nem próbálták, sokszor elképzelni sem tudják, hogy el
lehet ezt végezni még az írás előtt, pedig igen. Tény, hogy sokkal könnyebb egy
elkészült írás konkrétumait, mint egy elkészítendő terv lehetőségeit
méricskélni, de ez az a pluszmunka, ami a teljes alkotási folyamatot nézve
mindenképpen megéri az árát. Ötleteket cserélgetni ugyanis nem nagy
erőfeszítés, míg egy elkészült írást szétszedni, átírni, és újra összerakni sokszor
több munkával jár, mintha nulláról írnánk egy újat. Innen nézve ez a fajta
előszűrés egyfajta biztonsági szelep is az alkotómunkában, amely lehetővé
teszi, hogy a legtöbb munkával járó szakasz (maga az
írás) feleslegesen ne ismétlődjön.
Az alábbi szempontok írói-alkotói oldalról nézve messze nem
a teljesség igényét tükrözik, de első közelítésben a legfontosabbak közé
tartoznak. Vagy mondhatjuk azt is, hogy egy szerkesztő nagy általánosságban
ezek alapján fogja eldönteni, hogy érdemes-e az adott anyaggal tovább
foglalkozni avagy sem.
Első közelítéses ötletek
Kezdőkre jellemző hiba, hogy van egy jó ötletük, amiből
sok mindent ki lehetne hozni, de ők ezt nem bontják ki eléggé, messze nem
aknázzák ki az ötletben rejlő lehetőségeket.
Rosszabb esetben eleve az ötletcsomag sekélyes, és nincs
mögötte érdemi tartalom – ilyenkor születnek olyan írások, amelyeknek látszólag
se füle, se farka, úgy semmiről nem szólnak, vagy épp szimplán
csak hangulatpittyputtyoknak számítanak. (A kifejezés egy régi írókörös
kollégától származik, aki ezzel hárította el az írása kapcsán felmerült
értetlenkedéseket, hogy "de hát ez végül is nem teljes értékű novella,
csak olyan hangulatpittyputty, ehhez mérten kellene kritizálni.” A szólása
azóta is legendás.)
Az is egy tipikusan kezdő hiba, ha az írás úgy próbál
elgondolkodtatni, hogy még azt is mögé kellene képzelni, amitől a leírtak
egyáltalán működni tudnának.
Az már egy fokkal jobb, ha csak az arányokkal van a
baj. Ilyenkor az író ugyan foglalkozott ezekkel a dolgokkal, adott esetben
még jól ki is találja a megfelelő válaszokat, de nem eléggé és nem
eleget, így (az előbbi előadásban említett információs tölcsér
információvesztesége miatt) az ötletei nem a kellő meggyőző erővel, a
kellő hangsúlyokkal jelenik meg.
A problémakört azért hívjuk "első közelítéses
ötleteknek", mert az esetek döntő többségében tényleg arról van szó, hogy
az író nem méricskélte végig az ötleteit, nem tette próbára őket, hanem megírta
azt, ami először eszébe jutott. És ez általában nem elég jó megoldás ahhoz,
hogy érdemes legyen érintetlenül hagyni.
A jelenség az írásokban a következő, jellegzetes
tüneteket produkálhatja:
– a miértek hiányát (amikor az írás nem ad magyarázatot a
történésekre, minden azért alakul úgy, ahogy, mert az írója úgy találta ki és
kész),
– a sztereotípiák megjelenését (pl. gyenge,
ártatlan nő, erős, barbár férfi – jóságos lovag, gonosz boszorkány, stb.),
– máshonnan ismerős megoldásokat (ezek általában
szándékolatlan, tudatalatti nyúlások az író kedvenceiből – avagy néha arról
van szó, hogy az író kitalál valamit, amit előtte már megírtak, csak ő ezt nem
ismerte),
– felületességet (ez megjelenhet a vonatkozó szakismeretek,
avagy a forráskutatás hiányában: pl.
hősünk kedveli a lovakat, de az írónak fogalma sincs, hogy kell napi szinten
egy lóval foglalkozni, és így a főhőse sem teszi ezt),
– hitelesség megkérdőjeleződését (ez az előzővel némiképp
összefügg, de attól mindenképpen külön kezelendő, mert annál fajsúlyosabb hiba
– pl. az előbbit folytatva főhősünkről az írásból kiderül, hogy messze földön
híres lóbarát, ugyanakkor az írás a lovával való kapcsolatát
elintézi azzal, hogy néha becézgeti meg enni ad neki).
A sort természetesen lehetne még folytatni, de azt gondolom,
hogy amelyik írás a fenti témákban kivédte a támadási felületeket, az már
letudta a kötelezőt, és így rendelkezhet olyan alapokkal, hogy alkalmassá
váljon a megjelenésre.
A fentiek kapcsán látni kell, hogy itt nem arról van szó,
hogy az adott ötlet jó vagy rossz. Első közelítéses megoldással a legjobb,
legzseniálisabb ötleteket is el lehet rontani (és el lehet pazarolni) – míg az
ötletek működővé tételének módszerével akár az elsőre legképtelenebb,
legnagyobb baromságnak tűnő ötletcsomagból is remek megoldások
hozhatók össze.
Ezen a ponton kell kitérnem a kiadói-megjelenési
szempontokra, mert ezzel talán jobban érthetővé válik, hogy aki
írói pályában gondolkodik, annak ez a módszer miért nem lehet opció,
csakis alapkövetelmény.
Ahol szakmai alapú megmérettetés van (írók,
szerkesztők – kiadók, pályázatok), ott az esetek döntő többségében a fenti
szempontok abszolút előnyt élveznek az ötletekkel szemben. Tehát ha
valakinek van egy "nem túl nagy szám" ötlete, de azt jól megfogta, és
elkerülte a jellegzetes hibákat, akkor sokszor előrébb fog végezni annál,
akinek ugyan zseniális elgondolása volt, de ezt meghagyta első közelítéses
formában.
Ez az, amit a kezdők általában nem értenek meg, és ami örök
feszültség forrása az írók (a szakma) és olvasók (a közönség) között.
Ezért van az, hogy a pályázatokon a zsűri és a közönségszavazat ritkán fedik
egymást. Az olvasók megtehetik, hogy csak az ötleteket nézzék – a szakma
bizonyos értékek védelme miatt egyszerűen nem tehet ilyet.
Hogyan mérjük, hogyan csináljuk?
Több módszer létezik, de most a létező legegyszerűbbel
fogjuk kezdeni. Ennek van egy egyéni és egy közösségi része.
Ez talán magától értetődőnek tűnhet, de van egy fontos
jellemző, amit nem csak hogy érdemes, de mindenképpen figyelembe kell venni – ez
pedig az író alkotómunkához való viszonyulása.
Az ötlet előadásban már kitértem arra, hogy sok írónál
mindig az ötlet a legfontosabb, a saját ötleteinek a viszonylátása. Ezen a
ponton a kérdés tehát az, ki mit tart saját ötletnek, és ki mennyire tudja és
hajlandó átlépni önmaga elvi határait.
Más írása, ötletei kapcsán nem nagy művészet megmondani,
hogy szerintünk mi nem jó benne. Aki kicsit jobb elméleti szinten, még szakmai
érvekkel is alá tudja támasztani az igazát.
A fő kérdés csak az, hogy ezzel mennyiben segít, és mennyi
kárt okoz odaát.
Én magam például már a szerkesztői pálya előtt több száz
írást láttam az elmúlt tizenöt évben. Bőven száz felett van azon alkalmak
száma, amikor érdemben egyeztettem az íróval, és a konkrét hibajelzések
mellé hozzátettem a megoldási javaslataimat, ötleteimet is.
Egy kezemen meg tudnám számolni, hány esetben volt ennek
értelme, azaz hány esetben láttam viszont ezeket az ötleteket az adott írásban.
És ahogy utánajártam, más kollégák pontosan ugyanezt tapasztalták.
Természetesen, ha szerkesztői munkáról van szó, akkor ott
minden joga (és kötelessége) megvan a szerkesztőnek az efféle dolgokhoz,
de most szándékosan nem erre helyezem a hangsúlyt. Itt most az
önállóan is elvégezhető írói módszertan gyakorlata következik.
Brainstorming
(Steve Barnes workshopjából)
Az egész szimpla kérdés-felelet elven működik. Fogod az
ötleted, és felteszel rá magadban egy kérdést. A kérdés iránya
voltaképpen mindegy is, maga a kérdés a lényeg. Ez lehet a "mi lenne,
ha", lehet a leírtak megkérdőjelezése, megerősítése, továbbgondolása,
kiegészítése, bármi. A lényeg, hogy íróként ne csak az adott ötleted lásd,
hanem láss mögé is, és gondold végiga lehetséges variánsokat. Ha mást nem,
legalább a klasszikus „miért?” kérdés alkalmazásával (amely amúgy a gyermekkor
legzseniálisabb, legértelmesebb kérdése – ne szégyelljük ellopni és bátran
használni ezt a bizonyítottan remekül működő mintát).
A lényeg, hogy ne csak egy választ adj a kérdésedre – a
legjobb, ha különböző variánsokkal különböző elágazások jönnek
létre (válaszok, amelyek újabb kérdéseket és újabb válaszokat szülnek).
Kellő számú, működő változat kigondolása után már mérlegre lehet tenni az
öleteket – és ha ezután döntesz íróként valamelyik mellett, máris megoldottad
az első közelítéses ötletek problémáját.
Íme egy saját, gyakorlati példa.
"Van az Useb-het néven ismert amund ereklye, egy sakál
és egy patkányfejű, kis szoborpár. Ezek segítségével a jövőbe lehet látni,
a gond éppen csak az, hogy az egyik szobor a biztos jövőt mutatja, a másik meg
hazugságokkal kárhoztatja a tulajdonost. Az illető persze sosem tudhatja,
mikor melyik szobor sugallta látomásokat látja. Illetve mivel a szobrokat az
egykori amund főisten, Themeth papjai készítették, valószínűsíthetően
létezik egyfajta "érzelmi" alapú, kiszámítható működésük is,
csak épp ezt már senki sem ismeri pontosan. A szobrokkal pedig nem lehet a
végtelenségig játszadozni, mert a tulajdonos életerején élősködnek, és így az
esetek többségében csak idő kérdése, hogy a nagy titkokra áhítozó tulaj
mikor halálozik el, tébolyodik meg, vagy egyéb csúnya módon lesz vége a
történetének."
Mi van akkor, ha a főhősnek az Useb-het az igazat mutatja?
Mi van, ha nem? Mi van akkor, ha egyszer az igazat mutatja, egyszer nem? Honnan
tudhatja ezt a főhős? Honnan kaphat visszajelzést arról, hogy jól gondolta
avagy sem? Kaphat-e olyan visszajelzést, amely révén mintegy elkezdheti
megfejteni az ereklye működésének titkait?
Esetleg az ereklyének van saját logikája? Saját akarata,
saját céljai? Mire akarhatja felhasználni a főhőst?
A cuccot tényleg Themes papjai készítették? Van ennek valami
nyoma? Fennmaradhatott valamilyen öröksége? Ki próbálta eddig megszerezni?
Ki próbálta a titkokat megfejteni? Jutott valamire?
Mit jelent ez a manifesztációs háttér szempontjából? Mit
szólnak ehhez az emberek? Mit szólnak ehhez az amundok? Lehet szerepe az
ereklyének a háborúban?
Én itt abbahagyom, mert ezt a
végtelenségig lehetne folytatni.
A lényeg, hogy minden kérdés szül egy választ. Érdemes a
kapott válaszok alapján újra és újragondolni a sztorit. Akár megvizsgálva olyan
látszólag teljes blődiségnek tűnő dolgokat is, hogy pl. minek kell történnie
akkor, ha azt akarod, hogy a főhősöd heroikus módon nyerjen, vagy drámai módon
elbukjon. Ezek csak ötletek, egyfajta gondolatjáték. Minél több válaszod lesz,
annál nagyobb eséllyel tudsz jobbnál jobb válaszokat találni.
Ez valahogy úgy működik, hogy ha elég kérdést és választ
plántáltál az elmédbe, az egy idő után ki fogja neked dobni azt a
megoldást, amit már véglegesnek tekinthetsz. Ne lepődj meg azon, ha ez
esetenként homlokegyenest más lesz, mint az első közelítéses ötleted. Ez fogja
bizonyítani azt, hogy elvégezted a kellő munkát.
Utolsó lépésként, a konkrét megírás előtt pedig annyit
kell tenned, hogy a választott megoldásaidat leteszteled legalább a fent
jelzett témákban.
Azaz:
1. a
miértek hiánya
2. sztereotípiák
3. máshonnan ismerős megoldások
4. felületesség
5. hitelesség
Értelemszerűen nem probléma, ha nem tudsz mindenben
azonnal jó megoldásokat felmutatni – és általában itt jönnek képbe a külső
segítségek.
Eleve ez a kérdezz-felelek is olyan, hogy sokkal
könnyebb társaságban művelni. Főként a hibaszűrésekre áll, hogy egy külső
nézőpont azonnal észre tudja venni azt, amit az író a maga gondolatvilágába
gabalyodva nem vesz észre. Ha ilyen helyzetbe kerülsz, még véletlenül se érezd
rosszul magad, ez ugyanis sokszor egy örök átok még a legnagyobb profik számára
is. Senki sem tud egymaga mindent megoldani. Ha igazán hatékony akarsz lenni,
meg kell találnod azt a személyt, vagy személyeket, akit be tudsz vonni a munkádba,
és akik legalább ezzel az ötletszűréssel, kérdezéssel segítenek neked.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése