INITIUM íróiskola: a hitelesség

A hitelesség

A hitelesség hiánya a legjobb ötleteket, írásokat is el tudja kaszálni, hiába brillírozik tucatnyi más módon az író. Ha úgy tetszik, egy írás kapcsán léteznek elnézhető, megbocsátható hibák – de a hitelesség nem az. Sosem az.

A dolgok lényegét nézve írásban általában nem csakis maguk az ötletek, hanem jelentős részben az átgondoltságuk, a kidolgozottságuk határozza meg a végeredményt.

Ez az a tényező, amely kapcsán egy író sem engedheti meg magának a szubjekítv nézőpontot. Másképp megfogalmazva: egy írás jobbítása, csiszolása kapcsán rengeteg lehetőség van, amelyek többsége szubjektív, nem örökérvényű, és sokszor csak opcionális jellegű választás.

A hitelesség nem az. Sosem az.

A hitelesség kérdése azon kevés témák egyike, amelyek sziklaszilárd tényekre épülnek, és mindenkire ugyanúgy érvényesek. Tudástól függetlenül, kezdőre, profira, írólegendára egyaránt.

Innen nézve ez az a közös nevező, amely kapcsán gyakorlatilag minden író szót érthet a másikkal. A hitelesség kérdése ugyanis minden író számára az első (és gyakran az egyetlen) védelmi vonalat jelenti az írása kapcsán. Egy írás lehet kevésbé jól sikerült hangulatú, stílusú, lehet olyan, ami épp nem találkozott a közönség ízlésével, de ha hitelességében hibás, nincs az a magyarázat, amellyel menthetővé válhat.

A hitelesség adja az írás mélységét. A hitelességgel lehet olyan tartalmat építeni, amely arra sarkallja az olvasót, hogy többször is a kezébe vegye az írásod, és elolvassa, ízlelgesse újra meg újra.

Milyen védelem?

Írói túlélést, első védelmi vonalat említettem, és nem véletlenül. A hitelességgel kapcsolatban a jobbik eset még az, ha csak az olvasó kételkedését nem sikerül felfüggeszteni, és az író tisztában vagy azzal, hogy a hitelesség kérdését megoldotta, csak mondjuk ennek egyértelműségével, meggyőző erejével vannak gondok. Rosszabb esetben a kapott visszajelzés nem csak szimplán igaznak hat, hanem rá is döbbentheti az írót a számára létező legnyersebb valóságra, hogy milyen alapvető hiányosságok vannak az írásban. Más megfogalmazásban: hogy az író milyen hihetetlen béna, amiért ez meg az nem jutott eszébe.

Egy írót sokféle negatívum érheti kritika címszóval, de úgy általában a hitelesség kérdésében kaphatja a legmélyebbre döfő, legpusztítóbb jelzéseket. Akkor a leginkább, ha a jelzés igaz, és az író ténylegesen az általa vélt legjobb formájában hagyta meg a hitelesség támadási felületét. Ez olyasféle írói meztelenséget jelentenek az olvasók előtt, ami negatív értelemben mindennél emlékezetesebb nyomot hagy.

Példák: tipikus hibák

Mivel nem keresztrefeszítési receptkönyv megírás a cél, itt csak felsorolásszerűen, a teljesség igénye nélkül:

- női-férfi jelleg.

Női szerző megír egy általa férfinak nevezett karakter, aki nőként érez, gondolkodik. viselkedik. Férfi szerző megír egy női karakter, aki férfiként érez, gondolkodik, viselkedik. Kiemelkedő tehetség vagy külön odafigyelés nélkül holtbiztos mellélövés.

- karakterábrázolás

Ami általában nincs, mert ez nincs is végiggondolva se érzelmi, se gondolati vonalon. A tapasztalatlan írókra jellemző hiba, hogy a karakter végig csak sodródik a történetben, mindig azt teszi és mondja, ami az adott jelenetben az író eszébe jut, de ezek még véletlenül sem adnak ki semmilyen egyedüli rendszert/következetességet (nem összetévesztendő a szándékosan használt sodródó karakter kontra jellemfejlődés módszerrel, ami pl. Gaiman kedvenc eszköze).

- életkor

A karakter nem az életkorának megfelelően beszél és cselekszik. Rosszabb esetben minden karakter mindent ugyanolyan stílusban mond és ugyanúgy csinál - azaz ilyenkor csak egy karakter van, az író, és az ő hangját, érzéseit, gondolatait és reakcióit halljuk.

- mentalitás

Ennek a hiánya a színtelen-szagtalan-szürke karaktertől kezdve egészen az igazán fájdalmas meghatározhatatlan semmiig erjedhet, amelytől a hibák számától és jellegétől függően kettő, egy vagy akár nulldimenziós karaktereket szülhetnek.

- képzés/tudás

Sok író elfelejt számolni azzal, hogy ha a karaktereiről elárul dolgokat (pl. az egyik egy lovag, a másik egy nemesúr), akkor azok csak üres szavak/díszletek lesznek, ha a karakterek ezt nem bizonyítja szavakkal, tettekkel a szövegben. Tipikus megjelenési formája a kb. "huszadik szintűnek mondott", ám valójában egy tizenéves serdülő szintjén érző-gondolkodó varázshasználó, vagy a kardot lóbáló, ám semmilyen érdemi harci tapasztalatokkal nem rendelkező harcos, a serdülőkori frankónmegmondás lendületével okoskodó, spanyol-viasz határok között filozofáló álbölcs.

- rang, hivatás

Az előző hiba felturbózása. Jellemzően párbeszédekben válik szembetűnővé, ha valaki nem a leírt/mondott információknak megfelelően beszél, gondolkozik, reagál, viselkedik (és ez a mutasd, ne mond tipikus példája). A bármilyen szinten is az átlag fölé emelkedő karaktereknek még markánsabbnak kellene látszódniuk, hogy igazolva legyen a róluk mondott írói tétel – mert ha ez nincs meg, ezek a hibák az átlagosnál is szembetűnőbbek lesznek.

- szervezeti működés

Tipikus világkezelési hiba. A világban egy meghatározott szerepet betöltő szervezetek nem gondolkodnak, nem használják ki a róluk leírt/mondott tapasztalatokat, és kvázi óvodás szintű ostobaságokat követnek el a történetben csak azért, hogy a történet az író elképzelése szerint működjön.

- mikrokörnyezet

 Ugyanez felturbózva, amikor az írás nem ad ki egy kvázireális, élő, működő világ képét, nincs meg a felhasznált információk belső kohéziója, az írás csak ötletek egymásra dobált halmaza. Se az emberi/más fajú szokások, se a mindennapi élet, a gazdaság, politika, stb. terén.

- működésképtelen történet/elnagyolt háttér

Ez általában úgy jelenik meg, hogy az író úgy írja meg a sztoriját, mintha egy megfestett festményt, vagy egy elkészített fényképet vinne át írásba. A történések csak a főhős szemszögéből adnak ki jó esetben összeállt vázat, a történet háttérszereplői nem reagálnak semmire, nem gondolkodnak, nem tesznek semmit, csak asszisztálnak a főhős diadalmenetéhez.

A sort még nagyon sokáig folytathatnám, de jellemző példának elég ennyi is.

Itt fontos elmondani, hogy az sosem baj, ha egy elkészült írás tele van efféle támadási felületekkel. Baj az, ha a végén benne is maradnak – ezért érdemes komplex szöveggondozásban gondolkodni.

Önmagad börtöne

A konkrét megoldási lehetőségek előtt először vegyük végig, hogy saját írói hitelességünk alapvetően milyen lábakon állhat.

A hitelesség első, és legegyértelműbb támasza a tapasztalat – gátja pedig értelemszerűen a tapasztalat hiánya. Ezen sokat nem kell magyarázni. Amit az író átélt, amiről személyes élettapasztalatokkal bír, azt mindig markánsabban meg tudja jeleníteni (biztos találkoztatok már azzal, amikor egy kiemelkedő írót úgy jellemeznek, hogy „irdatlan élettapasztalat” süt a szövegéből).

Probléma inkább abból fakadhat, ha az író túlságosan is támaszkodni akar a személyes tapasztalatokra, és elfelejti azt, hogy ami neki hitelesnek hat, mert átélte, az másnak csak a megfelelő tálalással lesz az (a valós tapasztalat tehát remek lehetőség, de önmagában még nem garantál semmit).

A második ilyen támasz a kellő tájékozottság. Forráskutatás, utánaolvasás, tudományos szintű ellenőrzés, néha komolyan elképesztő alapossággal – ezekkel is biztos találkoztatok már. Ez remekül kiválthatja a tapasztalat hiányát, mert ha te nem tapasztaltad, nyúlj olyan forrásokhoz, aki igen, és az lehet majdnem ugyanaz.

Ennek csak az a veszélye, ha rossz forrásokat használunk (pl. annak idején, amikor még ifjú voltam és bohó, én vagy két évig úgy tudtam, hogy a Necronomicon anyaga létező mágikus hagyomány, és arra építettem több koncepcióm is – el lehet képzelni, milyen koppanás volt, és egy bölcsész társaságban mit kaptam érte).

A harmadik ilyen támasz a szakértő segítség. Ez voltaképpen a tájékozottsággal összefüggő, ám annál sokkal megbízhatóbb eljárás. Gondoljunk csak arra, milyen labirintusba tévedhet az, aki egy számára ismeretlen témának mondjuk az interneten próbál utánajárni. Nem lehetetlen sikerrel teljesíteni az efféle küldetést, de közel sem olyan garantáltan eredményes vállalkozás ez, hogy mindig érdemes erre támaszkodni.

A kellő szakértő viszont megadhatja azokat a biztosítékokat, amelyekkel a hibázás esélye minimálisra csökkenthető.

A negyedik ilyen támaszod a megfelelő analógia lehet. Ez már az írói trükktár szerves része, több is, mint kezdő szint, amely csak bizonyos szemlélettel és némi furfanggal működik igazán hatékonyan.

Arról van szó, hogy néha egy adott téma/panel kapcsán (pláne, ha túl macerás/aránytalanul sok munka lenne érdemben tájékozódni) sokszor egyszerűbb megfelelő helyettesítésben gondolkodni. Pl. ha sportoltál, akkor lehet némi fogalmad az emberi test működéséről (különös tekintettel az adrenalinszint változás jellegzetességeire), és ez jól jöhet egy harci jelent megírásakor. Vagy ha nem tudod elképzelni, milyen lehet egy ötvenes, szigorú katonaember, akkor megírod a legszörnyűbb vizsgaélményed legkötekedőbb tanárját, vagy a vaskalapos, hajlíthatatlan nagyapát.

Az analógiák lehetnek egészen merészek is, a lényeg, hogy a vége működőképes legyen. Saját példa: a Bíborgyöngy III-ban a "Határon innen, határon túl" című történetben egy 796 éves elf sereneya nyomoz egy gyilkossági ügyben az elf hagyományok védelmében. Mindenképpen szokvány emberi gondolkodásmódtól idegen, de mégis sajátos rendszert követő karakterben akartam gondolkodni, ezért a jogászbarátaim szakmai példabeszédeiből merítettem az ihletet (ez a része tökéletesen működött is, az írás máshol csúszott el).

Az ötödik támaszod az írói kreativitás. Az alábbi módszer már bőven haladó szint, sokan nem is ismerik, vagy ha igen, nem tudják megfelelően használni. Ez ugyanis egyfajta indirekt bizonyítási eljárás, amely nem arról szól, hogy lehetsz hiteles, hanem arról, hogy kerüld el annak látszatát, hogy nem vagy az.

Az első kulcsszó az elkerülni, a második a látszatot - és ebben a kettőben minden benne van.

Én annak idején az alábbi útmutatástól értettem meg a megfelelő nézőpont lényegét (nem pont így hangzott, ahogy most ideírom, de ez volt a lényege). "Figyelj Raon, én nem tudok harcolni, próbáltam párszor, de ettől még nem értek hozzá, ezért nem szoktam harcról írni. Pláne nem tízoldalas, részletes leírásokat a "pengetáncról", meg hasonlókról. Ha lehet, elkerülöm, ha meg nem lehet, olyan szűken írom meg, amennyire csak tőlem telik, és így legalább nem feltűnő, mennyire nem értek hozzá".

Talpraesett írók (akik már pontosan ismerik a képességeik határait) viszonylag könnyedén zongoráznak ezeken a húrokon – és amíg el nem árulják a titkot, az olvasó sosem fog rájönni. Pl. ha a kérdés, hogy lehetne hitelesen ábrázolni egy százéves mágust, akkor számukra a válasz az, hogy sehogy, ezért meg sem próbálkoznak vele. Megelégednek annyival, hogy pár ecsetvonással bemutatják olyan pillanatokban, amelyekben érezhetően "megvan" számukra a karakter, a többit meg majd az olvasó mögéképzeli (lásd mondjuk Jakirte Jak Cyr példáit).

Figyelj a sorrendre!

Nem véletlen, hogy a fentieket ilyen sorrendben írtam.

Az elvégzendő munka mennyisége felől nézve kezdő író számára általában pont ez a sorrend, ami felülről lefelé haladva látszik. A legszívesebben saját tapasztalatokra építenek, és az utolsó kettő sokszor már eleve fel sem merül náluk. Rossz esetben a kettes-hármas sem – és ettől az írásuk olyan is, amilyen (sokszor tényleg fájdalmas).

Az egy külön fejlődési folyamat, ahogy az író megtanulja módszeresen bővíteni a hitelesség megoldásának kereteit.

A legprofibb írók az elvégzendő munka mennyisége felől nézve sokszor az ötös pontot tartják a legkönnyebbnek, és az egyest a legnehezebbnek. Érdemes eltűnődni azon, hogy mirt.

Még annyiban érdemes ezt árnyalni, hogy megfelelő szemlélettel az egy-kettő-három között semmilyen lényegi különbség nincsen.

Hogyan érdemes?

Mivel profik akarunk lenni, haladjunk visszafelé.

A kreativitás fejlesztése sokféleképpen mehet. Mivel ez nem egy bizonyos módszertan, hanem egy bizonyos problémamegoldó szemlélet révén működhet, a cél ennek a szemléletnek az elérése kell legyen. Ez a legkönnyebben utánzással, gyakorlással, folyamatos próbálkozásokkal, megmérettetésekkel (és az elkerülhetetlen kudarcélményekből való helyes okulással) érhető el. Senki nem akarok áltatni, ezért ha azt mondjuk, hogy ez sokszor néhány évnyi folyamatos munka után kezd csak el működni, akkor abban nincs semmi különös. Vagy ahogy Kurt mondaná: így megy ez.

A megfelelő analógiák meglátáshoz, gyakorlásához elkerülhetetlen bizonyos elméleti ismeretek elsajátítása. Erről külön előadás készül, mert a téma velős és kiemelten fontos. Általánosságban annyit lehetne elmondani, hogy ilyen szempontból mindenki a saját gondolatvilágának, nézőpontjának börtönéből szemléli a világot – és az írói szinthez az kell, hogy ezen korlátokon tudj változtatni. Az első lépés pedig az, ha megnyitod magad mások igazsága felé, megérted, hogy ki mit miért gondol úgy, ahogy. Nem kell, hogy egyetérts vele – de látni kell ezeket a dolgokat ahhoz, hogy érdemben is bővülhessen az eszköztárad.

A szakértő segítséget itt és most egybeveszem a kellő tájékozottsággal, mert ez már érdekesebb kérdés.

Jó szakértőket, jó forrásokat kell találni, nyilván. A kulcs, amellyel nem csak a munka kötelező részét végezhetjük el, de tényleg érdemben is bővíthetjük önmagunk kereteit,  az, hogy túl kell lépnünk a meggyőződésünk és az ízlésünk keretein. Azaz szándékosan keressünk olyanokat, akik amúgy mondjuk nem szimpatikusak, szándékosan keressünk olyan forrásokat, amelyeket amúgy az ízlésünk okán biztos nem néznénk meg.

Sokan nem látják, hogy az igazi hitelességet sosem az információk szolgai másolása, hanem az információk mögött rejlő eszmeiség megértése, és felhasználása adja meg.

Ez az, amiben szintén nem egyszerű segíteni, mert itt minden rajtatok áll. Bizonyos mértékű olvasottság mindenképpen szélesíti a látókört, ezért én azt szoktam javasolni, hogy érdemes olyan könyveket olvasni, amelyeket mások ajánlanak, még akkor is, ha épp nem kimondottan passzol az ízlésünkbe. Írói oldalról nézve egy ilyen olvasás sosem lesz elfecsérelt idő, sőt nagyon is meglehet a maga értelme.

De ha valakinek ez problémát jelent, megteheti azt is, hogy azokat a műveket olvassa újra, amelyeket kedvel. Nem csak mint olvasó, hanem magára a megírásra figyelve, szándékosan keresve a jeleket, megfejtve a titkot, hogy abban az írásban mi mitől működik.

A végére maradt az élettapasztalat. Valahol ez a legegyszerűbb, és egyben a legnehezebb is. Ha nem tetszik, ahogy írsz, és jobb akarsz lenni, te is legyél jobb, változz meg, teljesítsd ki magad.

Itt most nyilván nem arról van szó, hogy próbálj ki mindent, amit lehet – bár ha van rá lehetőséged, ez sosem hátrány.

Inkább a nyitottság a fontos, a kellően építő szemlélet. Az a felismerés, hogy belásd, bármi történik veled, az csak segíthet az írói pályádon. Erre mások azt szokták mondani, hogy a legjobb témák itt hevernek előttünk – és a látás képessége az, amit meg kell tanulni hozzá.