Az írásról - újratöltve

Valamikor tavaly ilyentájt terveztem el, hogy írástechnikai cikksorozatot írok. A mérnöki alaposság, a kényszeres maximalizmus, a szent cél érdekében meglehetősen messziről indítottam (a flessel, egy kvázi nulladik résszel, a címadással, az ihlettel), és teljesen megértem, ha sokaknak úgy tűnt, hogy az internetes szférában sajnálatosan megszokott módon egyszercsak nálam is elfogyott a lendület.
A jó hír, hogy a kétkedőknek ezúttal nem lett igazuk, a rossz, hogy ezzel a bejegyzéssel úgy alapjaiban felborítom a magam alkotta elvi szabályokat, és nem véletlenül.

A nagy váltás, az új nézőponttal oka egyszerű. Miután kényszeresen igazságmániás vagyok, haladni is azért nem haladtam tovább a cikksorozattal, mert valahogy nem éreztem teljesen kereknek az eddigieket. Egy kedves barátom szerint az önmagában emberiségellenes bűn, ahogy én az efféle kérdésekben válaszok után kutatok, de ezt általában meg szoktam fejelni azzal, hogy legtöbbször rá is találok a bizonyos válaszokra, amelyekkel kezdetét veheti a rettenets újabb köre... nos, itt is valami ilyesmi történt.
Egy tiszta pillanatomban elkapott némi spanyolviasz-effektus, és ahogy átolvasgattam az egyre-másra megjelenő írástechnikai cikkeket, egyszercsak rádöbbentem, hogy a legtöbben úgy alapjaiban elbaszott módon állunk hozzá ehhez az egészhez.

Félreértés ne essék, ezzel még véletlenül sem az írástechnikai anyagokat összeállító szerzőket szeretném kritizálni. Szerintem minden ilyen munka hasznos, és gondolatébresztő (már csak azért is, mert ebben a szakmában elengedhetetlen a kellő agytréning).
Viszont én arra jutottam, hogy ezen anyagok jobbára haladó szintű dolgokat tartalmaznak. Ráadásul azt is úgy, ahogy nekünk lenyomták a torkunkon - és nekem alapvetően éppen ezzel van bajom. A kézenfekvő tálalással, az ilyenkor elkerülhetetlen fölérendeltségi viszony komfortérzetével... a részletekre való nem odafigyeléssel, mintha az amúgy kétségkívül hasznos információk önmagukban garantálnák az értéket, a segítséget, és a csomagolásuk voltaképpen teljesen mindegy lehetne. Pedig éppenhogy nem az.

Az írásban ezer dolog szól arról, hogy ezt ezért ne csináld, azt azért ne csináld, ez ezért hiba, az azért rettenetes... Egy kezdő számára nem teljesen egyértelmű, hogy ez nem szakmai elitizmus, és nem is ősnegatív szemlélet (hiszen ezzel igazi értékeket átadni nem lehetne), hanem egyfajta indirekt bizonyítási eljárás. Aki már benne van a közepében, az tudja, hogy az ilyen-olyan tiltások megtanulásának nagyon is megvan az értelme - hiszen ezekkel ismerhetők meg azok a szabályok, szabályszerűségek, amelyeket később, magasabb szinteken az író már megszeghet, a maga képére formálhat, és újraértelmezhet a cél érdekében (és persze ahhoz, hogy ez sikerülhessen, meg kell tanulni ezeket a szabályokat).

Viszont ahogy láttam, sehol nincs megírva az a bizonyos első lépés, ami a legklasszikusabb (és nem degradáló) értelemben vett kezdőknek lenne címezve. Bárkinek, aki bármilyen írást ki akar adni a kezéből. Ami megteremthetné a kellő fogódzót kezdő és a haladó szint között.

Félreértés ne essék: mindazt, amit korábban írtam, továbbra is tartom. Mind a minimum és nullás szint dolgainak, mind a pusztító kritikának megvan a maga haszna és értelme. Viszont nem feltétlenül szerencsés egyből ezekkel kezdeni az írást és az írás-tanulást.
Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, tulajdonképpen még csak nem is korrekt eljárás.

Van ennek az egésznek egy tiszta, normális módja is, amit ebben a mai világban könnyű szem elöl téveszteni... és talán mi (akik efféle esszéket, cikkeket írunk) is csak azért felejtettük el ezt, mert a legtöbben "a tűzben edződik az acél" farkastörvényein át juthattunk el idáig.
De egy normális világban lehetne ezt máshogy is csinálni.

Először adni, és utána számonkérni, és nem csak úgy lenyomni a delikvens torkán azt a bizonyos mércét.

Az írástechnikai cikkeimet nézve tehát szerintem ez lenne az a legelső lépés - az a fajta alapozás, ami után már érdemes lehet a többivel is foglalkozni.
Hisz azokban jobbára arról írtam, mit hogy ne csinálj.
Az elkövetkezendőkben pedig arról fogok írni, hogy érdemes elkezdeni.

A korábbi oldalam hozzászólásai

• 1.  Sötét Ezredes  2011. 12. 18. 22:10 
  

  Hmm, én mindig is úgy tudtam, hogy az íróból ösztönösen jönnek a szavak, és a kizúduló áradatot kell a tanultak és a tapasztalatok szerint mederbe terelni, megvagdosni, irányba lökni, majd amíg a meglévő keret bírja, bővíteni.
  Ez az ösztönös fejből papírra/képernyőre átültető képesség az, amit tehetségnek hívnak és ami mindenkinél összehasonlíthatatlanul eltérő. (És ez az, amit a gépek soha nem fognak tudni reprodukálni.)
  A "szabóeszközök" közösek, de a kiinduló anyag más. Vagy tévedek?
  Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy léteznek-e technikák a nulláról egyre való lépésre.
  
  
• 2.  Kae  2011. 12. 19. 19:36 
  

  Magam részéről nagy örömmel olvastam ezt, és ha elkészül ez a bizonyos cikk, a komplett Imagine-t ide fogom irányítani. Előre is köszönjük! :)
  
  
• 3.  Heidel Dan  2011. 12. 19. 22:00 
  

  @Sötét Ezredes: nem tévedsz, szokás szerint teljesen jól leírtad a folyamat egy lehetséges változatátt.
  Az író szempontjából a probléma azzal van, amikor nem jönnek elő ösztönösen semmilyen szavak. Ennek számtalan oka lehet, de meglátásom szerint még véletlenül sem valamilyen misztikus "ihlethiány" körül kell keresgélni. Vagy a végeredményt tekintve az is érdekes lehet, amikor előjön valami az íróból, de az egyértelműen nem elég ösztönös - és nem kizúdult, hanem mondjuk vérrel, verítékkel, kb. mondatonként kicsöpögött.
  Miután amai világban ezer minden más elvonhatja az író figyelmét az írásról (kezdve a megélhetéssel, ami sokaknak élő probléma), az általad leírt ösztönös kizúdulás a mai kollégák között kb. az extra orgazmus esete. Ismerjük, átéltünk már ilyet, de sajnos nem erről szólnak a hétköznapok.
  Amiről én beszélek, az az, hogy hogyan lehet elérni ezt a fajta áttörést akkor, amikor megától csak úgy nem akar összejönni. Mert szerintem mindenki (bárki) életében megvan az a pillanat, amikor egyszercsak előtörnek belőle a szavak, és mindenféle képzettség nélkül képes megírni egy jó történetet vagy akár verset. Egy ilyen jó dobása bárkinek lehet.
  
  @Kae: igyekszem, igyekszem.
  
  
• 4.  kriz42  2011. 12. 21. 15:01
  

  Ezen sokat agyaltam annó. Az eddigi írásaidból valahogy az tűnt ki hogy ezis olyan mint a szerepjáték: lehet beszélni róla, de nincs tökéletes recept rá, mert nagyon sokmindenek van létjogosultsága benne. Az ilyen kiterjedt dolgokkal az a probléma hogy addig bármi megengedett amíg az ember jól csinálja, csak azt nehéz megfogalmazni hol kezdődik ez a "jól". Mitől válik egy momentum egy műben (ami lehet akár film is könyv is, vagy akármi) zseniálissá, a másikban pedig pocsékká? Ilyenre is van példa, ahogy arra is hogy egyik ember ugyanazt tartja buktatónak, ellenérzést keltőnek amit egy másik szimpatikusnak. Ez ilyen elmosódott halmaz, de ebben is van azért mozgástér, mert ígyis van olyan mű ami tarol (emberek 90%ának tetszik, 10%uknak nem), van ami meg mélyrepül (de itt is lesz kevés százalék aki tetszést mutat, vagy azt mondja "nem is annyira rossz"). Itt bejátszanak a személyes érzések, mert sokan azért képesek részleteiben véleményezni valamit, mi nem jött be, mi igen, és itt is elkezdődhet az hogy megpróbálnának alkotni valamit, ami a saját preferenciájuknak pont megfelelne (kérdés mennyire találhat társakra ebben).
  Valahogy mindíg úgy gondoltam, hogy legyen bármennyire kreatív munka egy szakma, mindenhez tartozik egy lexikális tudásrész, mondhatni egy szótár, amit kénytelen kelletlen, de meg kell tanulni. (Legyen az képletek és állandók a fizikában, formagyakorlatok és mozdulatsorok harcművészetben, szavak egy nyelvben, vagy az írói eszköztár, bár ez utóbbi eléggé obskurus) Sztem ez hosszútávon biztosít egy olyan széles látókört, amiben már sokkal szabadabban mozoghat az ember, tudja mit tehet meg, és mit nem, illetve hogy egy adot pontból hogyan tágíthatná a lehetőségeit. (Pl hogyan válik az egyszerű szavak utánzása választékos beszéddé, akár az anyanyelvről, akár idegen nyelvekről beszélünk) Ha írásról beszélünk, akkor szerintem valakinél (magamból kiindulva) az ihlet nem csak a "nyers ötlet" lehet, hanem akár egy új nézőpont, vagy megvalósítási forma, de az is beletartozhat hogy egy stílus elem, vagy akár csak egy szóvirág bukkan elő a tudattalanból. Valahol azt is gondolom hogy ezeknek a minősége, hogy milyen történetmorzsákat és eszközdarabokat dob ki a tudatalattink egyenes arányban áll azzal, hogy milyen ingerek értek/ érnek minket, meg hogy milyen a műveltségünk.
  Itt jön be az, hogy tulajdonképpen ki melyik szintjén is van a kezdőségnek. A kezdő 1, még nem rendelkezik elég műveltséggel, próbálja azt utánozni amit jónak gondol, és ami maga nem is biztos hogy jó egy kifinomultabb ízlésű ember szemével. Azt is érdekes amúgy megnézni miért kezd az ember bele abba hogy írjon, az hogy ezek után milyen problémákba ütközik (és ezeket önmaga mennyire veszi észre), az sztem életkor (látókör) függő is. Van akit első szerelmi bánat késztet rá, van aki szerepjátékhoz szeretne kiegészítő anyagokat (hangulatkeltő novella, előtörténet, kaland, kalandkrónika, én ilyesmikben "utazom"), van aki fan fiction-öket készít, van akit pedig megindít valakinek a munkássága és életpályája (pl már 14 évesen megírta a sikerregényét, stb) és ígytovább.
  Szóval az "első szintű kezdő" alapjában véve külön probléma lehet, kevés élettapasztalat, szűkebb látókör, de nagy önbizalom jellemezheti, emellett oktathatósági problémákkal is rendelkezik. Az oktatás (ahogy megemlítetted) amúgy is problémás, mert szinte mindenre lehetne mondani legalább egy kivételt, nincsenek axiómák, minden körülmények között követendő szabályok (najó talán az hogy szavakat használunk az íráshoz :)), legtöbb elv csak egy vélemény, amit lehet másként és lehet jól is csinálni. (Pl: Élő karakterek akik vezetik a történetet vs. Asimov ahol a karakterek csak a cselekményt szolgálják ki, mégis működik).
  Az egész kicsit holisztikus, és sokban épít az önfejlesztésre, legalábbis amíg valaki nem csinál egy jó fajta "írási szótárat" addig eléggé "trial and error" nak hat, aminek pár körét egy tapasztaltabb már fejben is el tudja végezni, kezdőbbeknek még szükségük van egy jó mintavételezésű (egy irányba sem elfogult, a zsánert ismerő) értő közönséghez ehhez. Úgy gondolom ez megad egy gyakorlatot, ami ahhoz kell, hogy legyen valakinek egy "izomérzése" és ötletszerűen tudjon bizonyos formulákkal bánni, variálni (a fejében már a formulába illesztve jelenik meg az ötlet).
  Az érdekesebb problémák sztem amúgy magasabb kezdő szinten kezdődnek, ha már sikerült levetkőzni a gyerekcipőt, és a z ilyenkor fellépő, nehezen leküzdhető spanyolviasz effektust (ha egy szűkebb látókörű ember szembesül valami számára újjal, rögtön mélyen beleugrik, és neki kezd az abban való kiteljesedésben, holott egy tapasztaltabb már tudja az hova vezet, mi merre hány méter, rosszabb esetben kitalál valamit amit újnak hisz, de már mindenki ismeri, közhely). Ilyenkor azonban, ha az ember tudatában van a korlátainak, egyén specifikus problémák kerülhetnek elő, amiket megint nem lehet egységesen kezelni, léteznek segédpontok, tanácsok, de ezek többször közhelyesek, mint hasznosak. (vagy inkább hatnak annak, egy szűz szem számára).
  Talán azzal kapcsolatban lehet ilyenkor tanácsokat tenni, hogy mi az a gyakorlat amit egy egy speciális esetben használni kell, vagy mit érdemes olvasni/nézni hogy az ember a jó megoldásokat kilesse belőle. Elmondható hogy ahogy mindennél itt is a példák, és konkrétumok fontosak, lehet hogy egy példa/ellenpélda párossal többre megy az ember mintha a számára nyílvánvalót próbálja szavakbaönteni.
  Jó kis wall of textet csináltam, és azt is meg kell mondjam hogy az egész nagyon "szvsz", lehet sok hülyeséget írtam, ami azért van mert nem értek hozzá.
  
  
• 5.  Heidel Dan  2012. 01. 01. 14:15 
  

  @kriz42: egyáltalán nem írtál hülyeségeket, ne viccej. Én kérek elnézést az elcsúszott válaszért, de ehehz a szép hosszú véleményhez kellett egy nyugodt időszak, hogy érdemben végig tudjam gondolni a felvetéseidet.
  Ahogy az elején írtad, alapvetően jól látod, ez az egész extra szubjektív téma. Tökéletes recept tényleg nincsen, de azért az sem mindegy, hogy mondjuk én írok le ezekről a dolgokról pár gondolatot, vagy Orson Scott Card/George R.R. Martin. Ez mindig is úgy működött, hogy az asztalra letett művek minősége adta meg a kellő súlyát a jótanácsoknak.
  Hogy mitől jó egy mű, és hol húzódik az a bizonyos határ, az egy remek felütés - és nem is létezik rá egyszerű válasz.
  Ami a momentumokat illeti, szerintem mindig a miértek és a hogyanok döntik el az adott elem valós megítélését - hogy milyen célt szolgált, miket alapozott meg, milyen hatásokra erősített rá.
  A siker/bukás, ahogy azt az eladott példányszámok is mutatják, néha egészen apró nüanszokon múlik - egy írónak ezekre általában nincs is ráhatása. Emellett tény az is, hogy a példányszámokból következtethető közízlés szerint pl. hazánkban Salvatore a valaha kiadott legjobb fantasy szerző, nem mondjuk George R.R. Martin. Írói oldalról ezért kb. kétféleképpen lehet hozzáállni az olvasótábor vadászat kérdéséhez: vagy nem foglalkozni a teljes olvasóközönséggel, csak egy adott szeletével, és megírni azt, ami az írónak tetszik (és ha a kiadó kiadja, akkor a többi az öreg isten kezében van) - vagy megpróbálni meghatározni bizonyos ízléselvárásokat, és ezekre építve, reagálva írni. Én azt mondanám, hogy ha valaki komolyan gondolja az írást, valahol mindenképpen ez utóbbi lenne az üdvözítő út - de az is igaz, hogy ez szinte külön művészet, nagyon sok tapasztalat kell ahhoz, hogy az efféle tudatos írói döntéseknek legyen látszatja, értelme is. Én például a M* pályám kezdete óta szeretem szivatni magam azzal, hogy a megérzéseimet követve igyekszem a közönségsiker szagú témákat felkarolni - és a dolgok jelenlegi állása szerint egyáltalán nem biztos, hogy jól jártam ezzel. Persze ez nem zavar meg abban, hogy legközelebb újra effélével próbálkozzak.
  A lexikális tudással kapcsolatban egyetértek, ahogy a kezdők kérdéskörét is jól körüljártad.
  Ami pl. a karakterábrázolásos példádat illeti, itt viszont ellent kell mondjak: abban igazad van, hogy egyes írók magas szinten művelik azt, hogy kvázi markáns karakterábrázolás nélkül is remekműveket alkotnak - de ez nem megy úgy, hogy ne tudják, mikor és hogyan kell tudatosan megszegni az alapszabályokat. Ehhez pedig az alapszabályok beható ismerete szükséges - máshogy ez nem működik.
  Más nézőponzból nézve - pl. Orson Scott Card írástechnikai anyagaiból véve - egy műnek nem feltétlenül kell mélyreható karakterábrázolás, ha van mellett más, ami megadja a kellő olvasásélményt. Környezetorientáltság (pl. James Clavell Sógunja, vagy akármelyik Neil Gaiman), információ orientáltság (Frederick Forsythe kémtörténetei), vagy eseményközpontúság (lásd klasszikus Gyűrűk ura, vagy Frank Herbert Dűnéje) éppúgy kulcs lehet egy zseniális műhöz, mint az extra karakterábrázolás (amire a legjobb példa nálam George R.R. Martin Tűz és jég dala sorozata).
  Ami a véleményed végét illeti, szerintem itt is jól belenyúltál - én is azt gondolom, hogy a kezdő szinthez szükséges alapok megszerzése után a következő lépés a megfelelő minták keresése, a működő szerkezetek felismerése, a megfelelő ötletek megtalálása kell legyen. A tapasztalatlanok sokszor foggal-körömmel ragaszkodnak egy-egy elképzelésükhöz, amit hitük szerint jól kitaláltak-megtaláltak - és ez egészen addig így marad, amíg nem ismerik meg azt, hogy ha igazán jó eredményeket akarnak elérni, akkor az ötleteikkel sokkal bőkezűbben kell bánni. A történet eleve ott indul, hogy mindenről gyorsabban kell gondolkozniuk - és ha elég számú ötletük gyűlik össze, akkor azokból sokkal könnyebb a megírásra érdemeseket kiválogatniuk. Én kicsit makacsabb és bénább voltam az átlagnál, kellett pár év, míg átálltam erre a gondolkodásmódra - de ma már több működő (és nem elég jó) ötletem dobom el egy novella fejezete kapcsán, mint amennyi tíz éve egy regényemhez összejött (és itt ez nem írói túlzás, hanem tény).
  Sokan és sokféleképpen próbálták már meghatározni, hogy honnantól lehet írónak nevezni valakit. Ennek ugyanis a nyomtatott megjelenéshez van a legkevesebb köze. Az írói önmeghatározás is egy egyértelműen necces válasz, amit sokszor a vágyak és az egotúltengések diktálnak.
  Én - amellett, hogy ennek definíció szinten továbbra sem látom értelmét, pusztán csak írásban eltűnődök a kérdésen - azt mondanám, ki-ki bátran írónak tarthatja magát, ha nem csupán érti, haenm érzi, átéli is az alábbiakat:
  ... hogy ez az egész egy extra stratégiai játék; játék az ötletekkel, a szavakkal, az érzésekkel, a gondolatokkal... ösztönös szárnyalás, ihletmámor, józan mérés, verítékes tervezés... bármilyen út, módszer segíthet, amellyel az egyén legyőzheti önnön korlátait és képessé válhat a látomásait mások számára is a maga teljességében átadni, megjeleníteni. Vagy legalább megpróbálja.
  
  
• 6.  Picinke  2012. 03. 02. 10:40
  

  Nagyon tetszik a blogod. Főleg az, hogy még él :D
  Találtam hasolló oldalakat, egyiket másikat te is megemlítetted, de azok már vagy egy éve panganak. Nagyon érdekesek a gondolatok, amelyeket az írásról - őőő - pixelekre vetettél :D
  Mivel egymásutánban több blogon is olvastam ehhez hasonló intelmeket, így egy kicsit egybe folynak a tieiddel, majd jobban áttanulmányozom őket, ha nem gond kérdeznék is.
  Inspirálóak ezek a bejegyzések. Kedvet kaptam újra az íráshoz... :D
  Alig várom azt az új szemléletű cikket, amelyről most postoltál :)
  Körülbelül mikorra lehet várni a cikket?
  
  
• 7.  Heidel Dan  2012. 03. 13. 22:04 
  

  Picinke: a cikkel kicsit belassultam, egy ideje olyan 70 %-os készültségen áll. Viszont mivel ez még mindig jobb arány, mint a több tervezeté, jó eséllyel tényleg ez lesz a következő megjelenő anyag.