Az írásról 4. - az ihlet

Ez a bejegyzés alig egy éve készül már - hát ilyen az, amikor a magam "kényelmes" tempójában haladnak a dolgok.
Talán még nem említettem, de az efféle csúszásoknak szinte minden esetben az én extrán szélsőséges időfelfogásom hátulütője az oka. Ugyanis jónéhány éve úgy élem az életem, hogy kizárólag órákban és hetekben tudok gondolkodni. Ez jó esetben azt jelenti, hogy amit gyorsan meg tudok oldani, az megvan órák alatt (esetenként olyan  problémák esetén is, amelyek megoldása másoknak napokba tellene). Ez néha nagyon jól hangzik, pedig a rosszabb verzióra már kevésbé lehetek büszke: mert ami nem fér bele az előző keretbe, annak a megoldása viszont hetekre nyúlik (esetenként olyan feladatok esetén is, amely másoknál napok alatt elkészülhetne).



A kérdés innentől kezdve jogos, amit én is gyakran felteszek magamnak: ilyen áron egyáltalán megéri ez a felfokozott, a megbízhatóbb arany középúttól jelentősen eltolódott életvitel? Válasz még nincsen, talán öt-tíz év múlva meglesz ez is, de az biztos, hogy annak idején pont az írás miatt álltam át erre az időbeosztásra. Illetve jól hangzik, ha ezt írom, de a valóság ennél némiképp egyszerűbb: pár év próbálkozás után arra jutottam, hogy amíg nem találom meg a Magnum Opust, minden hatalmak univerzális ágensét, addig ezzel a módszerrel tudom leghatékonyabban működtetni a magam rendszerét.
További magyarázkodás helyetti személyes tényközlés, és néhány extra szubjektív jótanács ífjú titánoknak a hajtás alatt.

Biztos sokaknak ismerős az a helyzet, hogy kitalálni valamit, az tulajdonképpen a legszebb, legörömtelibb része az alkotásnak. Eltervezzük, dédelgetjük, csiszoljuk, amíg gondolatban elég meggyőző lesz, és ha ez sikerül,  akkor az olyan lelkesítő, olyan pompás remek érzés... hogy az ember szinte már nem is tartja fontosnak továbbmenni. Amikor el kellene jutni a megvalósításig, akkor ugyanis jönnek a gondok. Épp nincs kedvünk a terv megvalósításához. Ez így már nagyon jó, de még nem elég jó. Valami mindig közbejön. Ez sajnos pont nem a megfelelő pillanat. Más épp fontosabbnak tűnik...
Az emberi elme rendkívül találékony szerkezet, és viszonylag rövid időn belül rengeteg jól hangzó, érdekes hazugságot képes kreálni a lelkiismeret megnyugtatására. A magvas gondolatok szellemében kis ezoterikus háttér: Hamvas Béla erre például azt mondja, hogy a legjobban az elme szereti a civilizációs vívmányokat, főként a hozzá tartozó, langyos eszmevilágot, amelyben kellemesen lehet szenderegni (Scientia sacra III, 14/9.).

Mivel mostanában több irányban, többféle értekezést folytattam erről, a félreértések elkerülése végett előrebocsátom: az alábbi elméletem nem misztikus hittérítés, pusztán egy történet az én elmélkedéseim, tapasztalataim szerint. A misztikusnak nevezett hagyományokkal szemben én a befogadóbb, érdeklődőbb típus vagyok, ez tény. Ugyanakkor a mérnöki énem sosem engedte, hogy csak úgy elmerüljek a jól hangzó elméletekben és tanításokban, és valamit kész tényként elfogadjak pusztán csak azért, mert jól hangzik, mert milyen jó lenne, ha igaz lenne. Az elmúlt tíz év kutatásai során sok olyan dologgal találkoztam, amelyet sokszor nem tudtam "tudományos, józan" oldalról cáfolni, viszont úgy éreztem, hogy ha nem is vagyok képes konkrétan megfogalmazni ennek a miértjeit, de "igaznak tűntek" az adott hagyományban leírtak.

Hogy mi köze ennek az íráshoz? Az én világnézetem szerint minden mindennel összefügg, a dolgok működésének mintázata legtöbbször sok átfedést mutat, és ebből adódóan egyik kedvenc módszerem az analógiás logika alkalmazása.
Ennek a nézőpontnak szerintem az az egyik nagy előnye, hogy valamit nem értünk, és úgy tűnik, nincs is lehetőségünk megérteni, akkor elég megtalálni a megfelelő analógiát, és máris közelebb juthatunk a problémák megértéséhez, a megoldáshoz.
Sosem érdemes nagy ördöngősséget feltételezni a dolgok hátterében, merthogy a válaszok többsége mindig egyszerű.

Ha - mondjuk tudományos részletességgel és alapossággal - megvizsgáljuk az ihletnek nevezett jelenség működését, akkor könnyű rádöbbenni, mennyi csúsztatás, tévedés, felesleges-misztikus máz van ezzel kapcsolatban a -(z) írói - köztudatban.
Például amikor valamiért "épp nem megy az írás", az a közfelfogás szerint egy író számára a létező legnagyobb drámák egyike... ugyanakkor a jelenség hátterét és működési jellegét tekintve szerintem voltaképpen nem sokban különbözik attól, ha mondjuk épp nincs túl nagy kedvünk a mosogatáshoz.

Amikor ihletről, meg múzsáról, meg efféle, szinte már-már szakrális eredetűnek tartott okosságokról szoktam olvasni-hallani, magamban mindig elmosolyodok azon, hogy babonaságok, tévedések és önigazolások halmaza mennyire tipikusan ugyanúgy működik egy íróban, mint akármilyen más emberben.
Ha bármilyen más emberrel esik meg az, hogy ezért vagy azért nem dolgozik, akkor az általában szimplán csak annyit jelent, hogy "b***ik dolgozni" - de bezzeg ha egy író kerül ugyanilyen helyzetbe, az ennél sokkal magasztosabb, emelkedettebb valami.
Hát szerintem nem.
Aki ihlet hiányáról beszél, annak vagy fogalma sincs, hogy ez mit jelent, vagy becsapja magát, vagy csak pózol, hiszen ez egy író számára általánosan elfogadott, de legalábbis művészibb kifogás.  A valósághoz meg nem sok köze van, azaz csak annyi, hogy olyan kapaszkodókat ad az ember kezébe, amelyekkel "kellemesen lehet szenderegni".

Félreértés ne essék: az a jelenség, hogy egy író semmi értelmeset nem tud leírni, szinte fizikai fájdalommal jár neki az írásra még csak gondolni is, természetesen létezik. Csakhogy ebben nincs semmi misztikus, ez egy teljesen logikus és érthető lelki állapot - és mint ilyen, bizonyos módszerekkel elég jól kezelhető is.

Kezdjük onnan, hogy mi is az az ihlet. Ahogy hallani-olvasni szoktam másokat, szerintem eleve ezen a ponton érdemes segítségül hívni a Magyar Értelmező Kéziszótárt, mert már itt alapvető félreértésekkel lehet találkozni.
Nézzük mit ír:
ihlet, mint ige - (művészi) alkotásra serkent valakit,
ihlet, mint főnév - (művészi) alkotásra ösztönző, felfokozott hangulat, lelkiállapot.

Spanyolviasz-evidencia hadjáratnak tűnhet, de hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a lényeg az állapot. Nem képesség, nem adottság, állapot, méghozzá lelkiállapot.

A következő félreértés, ami szerintem jórészt a ma - még - misztikus marhaságoknak nevezett ismeretek hiányából fakad, az az, hogy ezt a fajta lelkiállapotot (mint bármilyen más lelkiállapotot) a legtöbben kizárólag asztrális-érzelmi irányból tartják elérhetőnek. Jó, rendben, természetesen ha épp olyan hangulatunk van, vagy épp olyan esemény-élmény hatott ránk, akkor meglesz az ihlet is, halleluja, ez tényleg nagyon jó. Csakhogy: mennyi a valószínűsége annak, hogy ilyen annyiszor és akkor történik velünk, amikor és ahogy nekünk arra szükségünk van?
Fontosnak tartom leszögezni, hogy a logikai-mentális úton való megközelítés nem feltétlenül fog ugyanolyan erőket adni, de mindenképpen csökkenthet azon a kiszolgáltatottságon, hogy csak akkor tudjunk írni, amikor az ihlet (a sors, a múzsa, a Jóisten) megszállt (megszánt) minket.

És ha az alábbi példákat végiggondoljuk, akkor nagyon könnyen arra jutunk, hogy az ihletnek nevezett lelkiállapot voltaképpen energetikai kérdés - a lelkierőé, a lelki egységé, a zavaró tényezők (negatív energiák) megszüntetéséé.
Hogy a probléma ne csak ennyiből álljon, van még valami, ami alapvetően meghatároz mindent: a fizikai testünket ugyanis nem a lelkünk, hanem az elménk kezeli, és bizony nem csak kezeli, hanem irányítja, különböző hatásfokokkal működteti, kontrollálja.
Meglátásom szerint ez az, amit nagyon sokat nem tudnak, vagy nem tudatosítanak magukban. Az ihlet hiányának nevezett problémák többsége az elme (agy) működési jellegzetességeinek visszáságaiból fakad.
De hagyjuk is az elmélet-lufikat, vegyük át a válaszokat gyakorlati szempontok szerint.

Az akarat gyümölcse

Az első és legegyszerűbb módi. Legyünk őszinték magunkhoz: első körben általában szó sincs arról, hogy ne lenne ihletünk, inkább csak lusták vagyunk. Leülünk a gép elé, begépelünk két mondatot, és amikor döccen, talán még megpróbálunk begépelni egy harmadikat, de ha az sem megy, el is megy a kedvünk az egésztől. A hatásvadász túlzásokat mellőzve lehet, hogy ez a próbálkozás eltart hosszabb ideig is (akár órákig is), de mivel manapság kb. egy jól irányzott kattintással meg lehet szabadulni minden efféle kellemetlenségtől, könnyen létrejöhet a "majd legközelebb" jelensége.

Pedig a fenti elmélet alapján itt mindösszesen arról van szó, hogy nem sikerült átkapcsolnunk "író üzemmódba". A mai világban rengeteg olyan hatás, élmény érhet minket, amelyek elveszik az erőnket, lekötik az érzéseinket és gondolatainkat, elveszik a "lelki erőnket". Amikor leülünk írni, valahogy mindenképpen érdemes megszabadulni ezektől a hatásoktól, hogy a gondolataink kellően szabadon szárnyalhassanak. És ha ezek a hatások nem szorulnak eléggé a háttérbe, akkor tényleg az történik, hogy nincs szárnyalás, nem megy az írás, mert nincs miből adni, nincs miből írni.

A problémára a legtöbben különböző katalizátorokat használunk (erről később), pedig a legegyszerűbb megoldás ennél is kézenfekvőbb. Nem biztos, hogy mindenkinél működik, de mindenképpen érdemes kipróbálni, ha mást nem, legalább a tapasztalás miatt.
Egyszerűen le kell ülni és bármennyire is nem megy, el kell kezdeni írni. Legyőzni minden nyomort, lustaságot, egyesével megküzdeni minden szóval, mondattal.
Külföldi iskolákban is így tanítják, meg többünknek is ez a tapasztalata, hogy a módszer sokszor akkor is működik, amikor már minden más csődöt mondott. X idő (fél óra, órák, valakinél pár borzalmas sor, vagy egy oldal) után az elme (főleg a sok írásban edzett elme) átbillen, átáll, és onnantól már érdemi módon tud dolgozni.
A módszernek tulajdonképpen egyetlen hátránya van: sokunknak (munka/család mellett) nincs annyi ideje, hogy ebből minden alkalommal akár órákat (a felhasználható idő tetemes részét, akár a felét is) pusztán a ráhangolódásra el tudjunk pazarolni.

Alvás utáni írás

A fenti problémára találták ki ezt. Metafizikai értelemben alvásra éppen azért van szükségünk, hogy a már említett lelki hatások feloldódjanak, kitisztuljanak bennünk. Természetesen sokféle alvás létezik (a különböző tudatállapotokba most nem mennék bele), és nem mindegyik pihentet annyira, hogy lelki szinten is érdemi hatása legyen - de ez egyénként is változhat. Valakinek fél óra szemlehunyás is elég, valaki órák múlva is kábán ébred. Ami valószínű, hogy ha a nappalai alvás nem is feltétlenül, az éjjeli mindenképpen elhozza a lelki megújulást.

A módszernek az a lényege, hogy lehetőség szerint minél tovább kitartson ez az állapot. Az a legjobb, ha semmilyen más hatásnak, élménynek nem tesszük ki magunkat. Erre csak egy holtbiztos módszer van. Ébredés után nem szólunk senkihez egy szót sem (a legjobb, ha minket sem zavarnak meg szavakkal), nem olvasunk levelet, nem hallgatunk zenét, semmit. Azzal a tiszta,  érintetlen lelki állapottal mélyedünk bele az írásba, ami csak tőlünk telik. Döbbenetes, hogy sokszor mennyire más dolgok jönnek ilyenkor egy olyan embertől, aki munka után, a nap végén este-éjjel egy értelmes mondatot nem tudna leírni.

Nekem az a tapasztalatom, hogy ez működik a nappali alvásoknál is. Jó ez a reggeli ébredésesdi, de én - munkámból adódóan, vállalkozó vagyok - csak ritkán tehetem meg, hogy elvonuljak egy egész napra. Egy egész éjjelre inkább. Szóval munka után egy gyors alvás, ébredés este, és munka, ameddig csak bírom.

Katalizátorok

Mindenkinél változó, hogy milyen segédletet használ - a lényeg annyi, hogy segítsen kiemelkedni a hétköznapok darálójából. Tea, zene, alkohol (a durvább tudatmódosítókról később), csak eljöjjön a várva várt felpörgés vagy ellazulás, és mehet is a buli. De ugyanilyen katalizátor lehet egy helyszín (munkaszoba), napszak (éjjel), a világtól való elvonulás, vagy akár egy tárgy is (csak x toll, csak x billentyűzet).

A módszer ezerféleképpen működik, viszont a katalizátor kifejezés szerintem egyben rámutat a veszélyeire is. Néha előfordul, hogy ha valaki nagyon sokat használ egy adott valamit, és meghatározó írásélményei alakulnak ki ezzel kapcsolatban, akkor az elme működési jellegéből adódóan anélkül egy idő után "már nem is tud írni". Ha ez a katalizátor pl. zene, az csak mérsékelten lehet problémás (a zenehallgatás megoldható, bár nem mindenhol - de mondjuk érdekes tud lenni, ha lenne még egy szabad óra a vonaton, de lemerültek az elemek). Viszont ha más (pl. alkohol - és akkor még nem is a drogokat említettem), akkor az még szélsőségesebb eseteket eredményezhet.

Vegyük észre, hogy itt szintén nem a katalizátor a fontos, hanem a jel az elmének, hogy átkapcsoljon. Én abba a szerencsés (? - hát, így utólag nem tudnám eldönteni) helyzetben vagyok, hogy több ilyen fázison átestem, de legalább már kijöttem belőlük. Így utólag azt mondanám, kipróbálni sok mindent érdemes (ezt kéretik nem félreérteni, mindent le fogok írni, ha eljön az a téma, pl. a drogokkal kapcsolatos véleményemet is), de azt érdemes látni, hogy esetenként nem nyerhetünk ezzel annyit, mint amennyit veszíteni lehet.

Feeling-interpretáció

Az írókörökben az volt a jó, hogy ilyen szép, magyar meghatározások születtek. Kell némi elvonatkoztatás hozzá, mert szó szerint nem ezt jelenti, de a kifejezés póznak kétségkívül kiváló.
A módszert biztos mindenki ismeri: egy adott témához kapcsolódóan gyakran keresünk forrásokat. Könyveket első, filmeket másodsorban, de esetenként előfordulhatnak játékok, zenék, és bármilyen képzőművészeti alkotások.
Ha igazán őszintén akarunk lenni, ez tulajdonképpen mindig egy plágium, vagy annak kísérlete, vagy a határainak feszegetése, de mint mindig, itt is a hogyanokon van a hangsúly. Lehet ezt úgy csinálni, hogy jószerivel senki ne vegye észre, csak oda kell figyelni a módszerekre.

Első szabály: a tükrözést csak a kezdők és a bénák csinálják. Tükrözni annyit tesz, mint egy az egyben átvenni az adott hangulatot, ötletet vagy írói elemet (például valakinek megtetszik valami, és ugyanazt megírja más nevekkel, más világon, más kosztümbe csomagolva).
A kulcs a beazonosíthatóságon van - ami könnyen beazonosítható, az tükrözés, és ezt az olvasók jelentős többsége nem fogja értékelni. Vagy ha nem is kapja meg a szerző ezért az őt megillető törődést, az x+1-edik utánérzéssel járő művek egyszerűen nem lesznek elég jók ahhoz, hogy érdemes legyen róluk beszélni, érdemes legyen rájuk emlékezni.

Kettes szabály: ha már mindenképpen szemet vetettél más szellemi termékére, legalább ne azt másold, ami a felszín, hanem ami mögötte van.
A kulcs a megfelelő összekapcsolás, hogy ne lehessen beazonosítani az eredetet. Ezért szokták azt javasolni, hogy ha egy adott műhez keresel forrást, akkor azt még véletlenül se műfajon belül tedd. Például ha olyan fantasy történetet akarsz írni, ami háborúról szól, akkor elsősorban történelmi anyagokat és drámákat olvass, és az itt szerzett benyomásaidat ültesd át fantasy környezetbe. Az összekapcsolás lehet ennél vadabb is, az írói szándéktól és az "eredeti íz" keresésétől függően.
Saját példák: a BgyIII. elfes novellájához jogi vonatkozású forrásokból szemezgettem (ami talán túl jól is sikerült). A Boszorkánycsók sokak által nem értett, kevesek által nagyon nagy dobásnak tartott boszorkánya a sablonoktól való elvonatkoztatás mellett pedig egy az egyben "Az ördög pradát visel" című filmből Meryl Streep karaktere (és bárki bármit mond rá, szerintem ez találó merítés volt).

Filmes szabály: viszonylag gyakori, hogy az írók filmekből szerzik az ihletet. Ez valahol logikus, hisz a filmet nem kell elképzelni, így minden egyértelműbb és a többféle érzékelés miatt sokszor intenzívebb is. Ezáltal több információ könyebben megszerezhető innen (látni egy karaktert, egy jelenetet, átélni egy érzést).
Arra viszont mindenképp figyelni érdemes, hogy ami filmben működik, az írásban nem feltétlenül fog, ezért itt kiemelten fontos, hogy ne tükrözéses megoldás jöjjön létre. Pláne, ha az adott forrás nem túl népszerű, és nem túl minőséginek tartott munka, és csak az író személyes ízlése miatt került be a körbe.

Harmadik és legfontosabb szabály: az efféle módszernek csak akkor van értelme, ha az író rendelkezik elég erős egyéniséggel és írói eszköztárral ahhoz, hogy a forrás újrahasznosításával valami újat hozhasson létre. Kezdők esetében ugyanis sokszor előfordul, hogy az ifjú titán a nagy lelkesedésben észre sem veszi, olyan egyértelműen másolja a kedvenc forrását, ami már klónozás. Tehát aki észreveszi magán, hogy a kelleténél sokkal jobban a hatása alá tud kerülni az adott forrásnak, az inkább várja meg, amíg leülepszik az élmény, és egy józanabb távolságtartással a már vállalható elemekkel kezdhet el dolgozni.
Az újrahasznosítás, újrafeldolgozás egy remek írói trükk, a plágium ellenben mindennek a legalja - kb. ennyire kétélű egy fegyver ez.

A rossz példa ösztönző ereje

Ez lehet, hogy egy kicsit beteg módszernek tűnhet, de nálam holtbiztosan működik.
Szerintem az ihlet hiányának egyik legnehezebben kezelhető állapota az a fajta szellemi fásultság, amikor pozitív oldalról semmilyen módon nem sikerül hatást gyakorolni a lelkünkre. Tehát hiába olvasunk, hallunk, látunk jó dolgokat, ettől ugyanúgy nem tudjuk rávenni magunkat az írásra.
Ilyenkor érdemes figyelembe venni, hogy az érzelmi alapú működés szerves része a negatív energiák felhasználása. Ennek a mindennapi életben ezer nyoma van: a saját problémáink másokra való kivetítése, egy bizonyos sérelem máson való levezetése mind a lelki túlélési technikánk-működési mechanizmusunk része.

Én ezt már többször kipróbáltam, és egész jól működik. Amikor nagyon nem sikerül kibillentenem magam, akkor direkt keresek olyat, amiről sejthető, hogy fájni fog. Ezt egyfajta büntetésnek tekintem, és kultúrmisszióként szabom ki magamra. A hatás garantált: egyrészt hihetetlen módon fel tudom bosszantani magam azon, hogy ilyen munkák hogy jelenhettek meg nyomtatásban, illetve hogy készülhettek belőle filmek - másrészt amúgy rengeteget lehet tanulni abból, ha egyértelműen látod, mi miért nem működik, mi hol csúszik el. Ráadásul szerintem a borzalmas műveknek megvan az a diszkrét bája, hogy az ilyen-olyan művészi izék mellett hihetetlen letisztultan vannak meg bennük a legfőbb elemek (éppen azért, mert a szerzőnek nincs meg az a képessége, hogy bonyolítsa őket), ezért nem kell nagy kritikusnak lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye a történetre, szerkezetre, karakterábrázolásra, írói eszköztárra vonatkozó hiányosságokat.
További ráadásként - gonosz leszek, tudom - az ilyen művek kellő humorérzékkel nézve valahol elképesztően szórakoztatóak. Amikor egy nagy fantasy intrikálásban azt lehet olvasni, hogy "a bárókat senki nem találhatta volna a kastélyukban, mert egymás közt sütögették a pecsenyéjüket", vagy egy csata közben a hadsereg "egérfogót készített", netán a várfalra rohamozó katonák "olyan gyorsak voltak, hogy a feldobott csáklyák szinte még el sem érték a falat, ők már mászni kezdtek a kötélen felfelé" ... szóval ezekért talán eleve megéri az ilyen borzalmakat elolvasni (a témában minden szempontból kötelező film: Ed Wood).

- folytatás következik -

A második rész tartalmából:
A jegyzetelés hatalma
Agyvihar - braimstorming
Álomnapló
Tudatmódosítók

A korábbi oldalam hozzászólásai

• 1.  Srakker  2011. 04. 20. 7:10 
  

  Az ihlet-témához forrásanyagot jelenthet ez a strip: oglaf.com/blank-page/1/ .
  Nem munkahelybarát az oldal általában, mindenki tekintse magát figyelmeztetve. (Én szóltam.)
  
  
•   2.  Heidel Dan  2011. 04. 21. 22:40 
  

  @Srakker: ez már link a javából, thx!
  
  
•   3.  celsior  2011. 04. 30. 21:29 
  

  "ilyen áron egyáltalán megéri ez a felfokozott, a megbízhatóbb arany középúttól jelentősen eltolódott életvitel?"
  az alap kérdés.
  Ugyanakkor, itt fent most érdekes és elgondolkodtató dolgokat olvastam,
  köszönöm,
  cels.
  
  
•   4.  laorinne  2011. 05. 09. 11:05 
  

  Szia!
  Érdekes, amiről írsz, de engem érdekelne, hogy azért nem lépsz végre rá az általad emlegetett arany középútra, mert tényleg ilyen az életviteled és képtelen is lennél változtatni, vagy azért, mert így van valami, ami úgymond különlegessé lesz?
  
  
•   5.  Heidel Dan  2011. 05. 09. 23:32 
  

  celsior: ezek jó részét valahol tőled plági... újrafeldolgoztam, szóval így megy ez.
  laorinne: egy mondat, és mégis mennyi elágazás. :)
  Szerintem ott érdemes megfogni a kérdésedet, hogy a "képtelen lennél változtatni" rám annyira nem igaz, hogy nekem éppenhogy a változás a személyiségem egyik meghatározó tényezője. Az arany középutat már próbáltam, több éven át, és őszintén szólva nekem nem vált be - biztonságra és komformizmusra törekvő, színtelen-szagtalan írások születtek belőle. Ez valamennyire biztos összefügött az életvitelemmel is: akkor még alkalmazottként dolgoztam, sőt, a szülői házban laktam. Azután, amikor egyedül is megálltam a lábamon, és vállalkozó lettem, idővel az írásban is sikerült felvállalnom azt a fajta extravagáns, eleve szélsőségességre törekvő belső töltést, esszenciát, amellyel szerintem valami újat, valami eredetit hozhatok - legalább a magyar - palettára.
  A válaszom tehát az, hogy az arany középútra két okból senem tudok, senem akarok átlépni (és ennek semmi köze a különlegességhez: ha valami különlegessé tehetne, az mondjuk a tízezer példányban eladott regényem lehetne, nem az, hogy hogyan próbálkozom elérni ezt).
  Szóval az arany középút egyrészt nem az én lelkialkatomhoz való, vagy legalábbis jelen állás szerint még nem ezzel a módszerrel tudom előhozni magamból a legtöbbet. A másik, fajsúlyosabb tényező az életvitelem kötöttsége: mivel nem az írából élek, és vállalkozó vagyok, családom van, ez eleve szűk mozgásteret jelent, így jelenleg annyi lehetőségem van, hogy ott lopok magamnak időt, ahol csak tudok. Ami persze néha visszaüt - ezért írtam az árról, meg hogy egyáltalán megéri-e.