Kiemelt témák

Tarvízió

Az alábbi novellának van egy különös apropója: miután elkészült, évekig nem értettem, hogy értelmiségi körökből miért nem kapok rá egy érdemi visszajelzést sem, csakis zsigeri reakciókat. Amikor az első utálóiról kiderült, hogy szélsőségesen feminizmus pártolók/szimpatizánsok, már kezdtem kapisgálni a dolgot, de a teljes kép csak tavaly világosodott meg előttem, éppen e témában folytatott tanulmányok tükrében.
Sajnos a mai világban sokan vannak, akik olyan előszeretettel ülnek fel ezeknek a hatásoknak, hogy ami kicsit is félreérthető, azt ők bármi áron félre akarják érteni. Ezzel egyébként nekem alapvetően még nem is lenne bajom (a korlátlanul szabad véleményben hiszek), csak onnantól kezdve, ha ítélkezéssé fajul, és támadás lesz a következménye.
Az alábbi novella részemről pedig innen nézve extra támadási felület nyújt, hiszen a totál szándékosan belevitt és kigúnyolt emberi gyarlóságok mellett pozitívnak beállított férfi karakter van benne, negatív női ellenpontozással - ennek a fele is elég lehetne az egybites stigmázáshoz.
És félreértés ne essék, sosem gondoltam azt, hogy ez egy irodalmi remekmű lenne, ide nekem érte minden díjat, de ízibe. Pontosan tudom, hogy úgy kb. minden létező szakmai szabállyal szembemegy, amivel lehet (szándékosan sablonokból építkezik, szándékosan használ tartalom fricskázással romantikus szerkezetet - és szándékosan vannak benne olyan hangsúlyeltolódások, hogy amit nem kellene ecsetelni, azt bővebben részletezi, amit pedig jobban kellene fejtegetni, arra csak fél mondatban utal), tehát innen nézve a visszajelzések egy részét én is jogosnak találtam, de részemről ez akkor is csak egy határfeszegetős kísérlet volt, nem kevés vonneguti hatástól kísértve.
Ami még érdekes lehet (és amiért szerintem itt lehet a helye), az a zsigeri reakciók milyensége – ebből küldenék egy csokorra valót, mindenkinek, aki szereti az efféléket.
Kizárt, hogy így is működhetnek ezek a dolgok.
Nincs benne egy szimpatikus karakter sem.
Nő így márpedig nem viselkedik.
Nők nem beszélnek így.
Ilyen nők nem léteznek.
Ilyen férfi márpedig nincs.
Ezek azok a dolgok, amelyekről nem illik beszélni – de így meg aztán semmiképpen sem.

Az írásról 4. - az ihlet

Ez a bejegyzés alig egy éve készül már - hát ilyen az, amikor a magam "kényelmes" tempójában haladnak a dolgok.
Talán még nem említettem, de az efféle csúszásoknak szinte minden esetben az én extrán szélsőséges időfelfogásom hátulütője az oka. Ugyanis jónéhány éve úgy élem az életem, hogy kizárólag órákban és hetekben tudok gondolkodni. Ez jó esetben azt jelenti, hogy amit gyorsan meg tudok oldani, az megvan órák alatt (esetenként olyan  problémák esetén is, amelyek megoldása másoknak napokba tellene). Ez néha nagyon jól hangzik, pedig a rosszabb verzióra már kevésbé lehetek büszke: mert ami nem fér bele az előző keretbe, annak a megoldása viszont hetekre nyúlik (esetenként olyan feladatok esetén is, amely másoknál napok alatt elkészülhetne).

Az írásról 3. - a címadás

Többen kérdezték már tőlem, honnan veszem a címeimet. Ahogy elkezdtem összeírni, kielemezni a módszereimet, rájöttem, hogy ez számomra legalább olyan megválaszolhatatlan kérdés, mint az, hogy honnan veszem az ötleteimet. Nem hinném, hogy ismerem a Magnus Opust, bár tény, hogy az ismerőseim körében jó címadóként jegyeznek, és ez szerintem is az erősségeim közé tartozik.
Arra mindenképpen jó volt a felvetés, hogy megállapítsam: a címadás jelentősebb része nálam definiálhatatlan, ösztönös ráérzésféleség, amelyről nem lehet érdemben mit írni. Jön, mert így dolgozom és mert így látom a világot és kész.
Ennek ellenére talán mégis lesz értelme megírni pár gondolatot, ha mást nem, hát indirekt bizonyításként. Létezik ugyanis egy jelenség, amely kapcsán nekem mindig égnek áll a hajam: amikor jönnek az olyan levelek, körbekérdezések (néha még komoly publikációs háttérrel rendelkező íróktól is), hogy itt van a sztori, kellene hozzá legalább egy tűrhető címet találni.
Ez az eljárás számomra mindig érthetetlen volt, és jó eséllyel örökre az is marad.