Kiemelt témák

Írói háttér: Boszorkánycsók

Bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül,
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat majd otthagyom,
hasamért vérnászt járhatnak a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, ’dassyni Balruss, fekve,
megáldva, leköpve mindenütt.

Odassyn Balruss: Ballada a senkik prófétájáról*
---------------------------------------------------------------------------------------
* eredetiben François Villon: Ballada a senki fiáról, Faludy György átköltésében
---------------------------------------------------------------------------------------

Az ötletet egy régi boszorkányereklye, Dianen ékkövének legendája adta. Lymenthil Dianen, Alidax egyik rövid életű, ám annál hírhedtebb boszorkánykirálynője azt a Balrusst tartota szeretőként maga mellett, akit a toroni császári háborúk krónikái a legveszedelmesebb tébolyfilozófusként ismertek. A veszett költőt, aki egy állítólagos ó-ryeki szent nevében egymaga kezdett harcba a Boszorkányerőd uraival. Az ostobaságában líraian hősies Balruss végül elbukott, sosemvolt aranykort hirdető képzelgései a feledésbe vesztek, ám az isteneket is csak káromló próféciáinak többsége sokáig fenmaradt.
Az analógiát Alayss véletlen fedezte fel. A halandók legtöbb álma csupa asztrális szemét, az antiss formátlan mocsadéka. A lélekben feszülő energiák káros feleslege, amit azért vet ki magából a lélek, hogy az alvás a folyamatos megújhodást szolgálja. Ilyen alapon mennyi esélye lehetett annak, hogy a sokadik álmatlan éjszakájának antiss-járása közepette a legmélyebb, elfeledett régiókban épp egy olyan álomfoszlány ragadja meg a figyelmét, amelyben Dianen ékkövét látja? Egy fekete unikornist formázó, obszidián medaliont, amelynek egy kyr főrend épp a titkait adja? Ahol a medálból a kyr férfi kántálásától a szeme láttára hunyt ki a fény, és változott az antisson semmitmondó, homályos folttá?
Alaysst cseppet sem érdekelte a démoni Ryek és az átkozott toroniak mételye – annál inkább a történtek két tanulsága. Az a kevesek által ismert tény, hogy bármilyen kétes alak is volt Balruss, végül minden jóslata igaznak bizonyult a történelem folyamán. És ami még ennél is fontosabb, hogy létezett olyan mágikus módszer, amellyel az álmok esszenciáit varázstárgyakba lehetett zárni.
Évekig kutatott, mire kiderítette, hogy a lidércálmok, lázálmok, és az alvás zavarosan gomolygó ködjein túl léteznek másféle álmok is. Tisztábbak, erősebbek, élesebb emlékekkel, és nagyságrendekkel több energiával. Idővel meg is találta a forrásukat. Ősi fajok kitaszítottjait, akik ébren álmodtak, emberi eszelősöket, akik váltig állították, hogy amit elképzelnek, az valósággá válik. A legtöbb ilyen lélek elméje bomlóban volt, a szívük végérvényesen megromlott, ám az erő, ami a fejükben született, máglyaként világított az antiss birodalmában. Elég volt egyszer belekóstolnia, hogy elérje a bizonyosság.
Mások álmaiból meríteni az erőt, ő tényleg erre született.


Írói háttér: Titkos találkozó

– Ahogy jobban megnézem, ez inkább csak szakrális jellegű rítus – mormolta Ventar. – Nincsenek benne a hitre jellemző szimbolikus kötések.
– Tehát bárki felhasználhatja? – szegezte neki a kérdést az ifjú akolita.
– Nos, nem lesz olyan hatékony, mint az alkotóinak kezében, de valószínűleg igen.
– Bocsásd meg a kételkedésemet, inkvizítor. Még nem tudod, de milliók élete múlhat a helyes válaszon.
– Én azt mondom, bárki felhasználhatja.
Henog Canwen előredőlt a székén.
– Úgy hiszem, Narven mester már épp elég méltatást kapott a művével kapcsolatban. Elég idő tel el, mit gondolsz, inkvizítor?
Ventar lehunyta szemét. Ellenőrizte az asztrál és mentálsík áramlatait, és bólintott.
– A tárgyalás visszhangja immáron egyértelmű mintát mutat. Ha nem rontjuk el, kellő védelmet nyújthat.
– Akkor itt az ideje megtudni, miért vagyunk itt – sóhajtott fel az ifjú akolita és tenyérnyi selyemcsomagot helyezett az asztalra. Hogy mit rejthetett a selyem, azt nem lehetet tudni, ám a vérvörös szín, Eren címere és a kék fonállal hímzett hercegi pecsét szemernyi kétséget sem hagyott. – Azt reméljük, hogy a mai egyeztetéssel a Szövetség egyik legfájóbb problémája is megoldódhat.
– Te magasságos... – nyögte a Krad-pap, de mielőtt folytathatta volna, Henog Canwen figyelmeztetően felemelte a kezét.
– A legjobb, ha az ő neve még gondolatban sem merül fel bennünk. A herceg végig rejtélyes szereplője a darabnak, bár az ő személye körül forog minden.
Ventar és a tiadlani drágakőmágus egyszerre bólintottak.
Krad papja megtörölte izzadó homlokát.
– Úgy tudtam, hogy a... herceget ismeretlen helyen tartják fogságban.
– Idegen síkon, ahogy a szóbeszéd járja – egészítette ki a tiadlani.
– Nos, a helyzet ennél némiképp... bonyolultabb – az ifjú akolita előredőlt a székén. – Huszonöt éve, kilenc hete és hét napja történt. Álmában érte az orvtámadás, és ezt a tudatát védő pajzsok és a rúnavédelmek sem akadályozhatták meg. Eddig azt feltételeztük, hogy egy számunkra ismeretlen eredetű szimpátiás mágia révén a második fekete hadúr és a Halál Hatodik Nagymestere hajtotta végre az ármányt... ám a történtek tegnap új megvilágításba kerültek.
Lassan, óvatosan széthajtogatta a vörös selymet.
Ódivatú ezüstnyaklánc vált láthatóvá, a kyr örökségek között lehetett találni hasonlót. A gyertyafényben ragyogni látszott a medalionjában lévő bíborszín gyöngy.

Írói háttér: Tharr szeret

A Bgy III. novelláinak sorát a prológussal kezdem. Nem a kötet kronológiája miatt, hanem mert ez készült el legelőbb (és a továbbiakban is a megírás sorrendjét fogom követni). A bejegyzésben (ahogy a többi ilyen is) a következő témákat igyekszem körüljárni: kedvenc részlet/gondolatmenet, írói háttér, írástechnika, önértékelés.

"Csak egy birodalmi csatamágus ismerhet ilyen formulát. Milyen átkozott leszámolásba keveredett?
Így, hogy tudta mit keressen, már érzékelte a csatamágus elméjét... és a következő pillanatban Chyuss rádöbbent, hogy ha ez neki sikerült, a másik két varázstudó így lehetett ezzel. Nem akart belegondolni, hogy a felek milyen következtetésekre jutnak – ő maga biztos a gyengébbnek tűnő veszélyforrás kiiktatásával kezdte volna.
Ha a tűzvarázsló azt hiszi, hogy ő a birodalmi csatamágus oldalán harcol...
Sietve lehunyta a harmadik szemét, de a hamuszín lángok mintha a gondolataira reagáltak volna: egycsapásra végigsöpörtek az ivórészen. Nem kifejezetten a pusztítás volt a céljuk, sokkal inkább az, hogy a tűzvarázsló bemérhesse, mely területeken ütközött ellenállásba, mi hol
nem perzselődött meg.
– Ments meg... mentsd meg, amit érdemesnek ítélsz, uram! – csattant fel a romok alól háztulajdonos könyörgő hangja.
Átkozott féreg, és még van bátorsága! Az ilyenek miatt terjedt el az a mondás Toronban, hogy csak a hitsorosaival ne kezdjen az ember...
Chyuss tekintete előbb a kövér disznóra, majd a mellette kuporgó Sahára villant – az orgyilkos elég régóta volt már hű társa ahhoz, hogy értse kimondatlan szavait is.
Egy mozdulat, és a férfi torkán vörös vigyort fakasztott az orgyilkos kése.
Chyuss késlekedés nélkül a vért spriccelő sebbe nyúlt, és lüktető rúnákat írva felhúzott maguk köré egy új, erősebb védelmet.
A lángorkánt kisvártatva tűzcsapás követte: a varázslatok mintha a tér minden irányából nekik rontottak volna. Az egymást követő csapások váltakozó erejéből ítélve Chyuss megállapíthatta, hogy tévedett az előbb.
Mindkét varázstudó a másik fél szövetségesének hitte."