Az írásról 2. - a minimum és a nullás szint

A januárban megkezdett írástechnikai téma egy újabb kidolgozása következik.

Két korábbi bejegyzésben a kritika elméleti és gyakorlati vonatkozásai kapcsán főként általános dolgokról esett szó. Mivel az elmélet sosem lehet elég meggyőző, a véresen komoly valóságot a második részben egy ön-élve-boncolásos példával próbáltam igazolni.

JJS kolléga odaát remekül megírta, hogy ha elkészült a Nagy Mű, milyen hozzáállás szükségeltetik a felcsiszoláshoz. Szerintem ezt az alábbiakban jól ki tudom egészíteni pár gondolattal (az a szép az efféle témákban, hogy ha ugyanarról is beszélünk, akkor is százféleképpen kezdhet hozzá az ember).

Tehát: a pusztító kritikás bejegyzésemmel ott hagytam abbam, hogy ha az ifjú titán még mindig nem akarja feladni, akkor már van miről beszélni. Ha túlélte azt a sokkot, hogy a pusztító kritika után a Nagy Műből csak betűi maradtak, már eljutottunk odáig, hogy érdemes nekiugrani az alapvetéseknek.

Fókuszáljunk.

Légy a saját szerkesztőd!

Sok íróiskola beszél arról, hogy az írás és szerkesztés két külön szakma, és csak látszólag vannak egymással szoros kapcsolatban. Egy jó focistából nem feltétlenül lesz jó edző, ahogy egy jó edző sem biztos, hogy a pálya ördöge volt - komoly szinten mégis mindketten nélkülözhetetlen szereplői az eredményes játéknak.

Természetesen egy írónak nem feltétlenül kell megtanulnia a szerkesztési szakmát (saját művel szemben úgy is a létező legnehezebb feladat a kellő szerkesztési irányelveket alkalmazni), de sokat segíthet, ha legalább a folyamatokkal tisztában van.

És félreértés ne essék, ami alább következik, még messze áll az igazi szerkesztéstől. Nevezzük inkább elemző hozzáállásnak, ami már analóg lehet a szerkesztéssel, ha azt mondjuk, hogy ami kicsiben ez, az a szerkesztés nagyban.

Annyi haszna viszont ennek a kicsinek is mindenképpen meglehet, hogy a megfelelő javítások után kevesebb (és a szerkesztők számára kevésbé idegesítőbb) hiba maradjon a műben.

Az alábbiakban messziről indítok, több kitérőt is teszek, de a jó hír az, hogy a végén ott lesznek az ígért instrukciók is.

Egy bizonyos értékrendről

Úgy általában zsigeri ellenszenvet érzek minden önkényes kategorizálás láttán, most az egyszerűség kedvéért mégis nézzünk öt szintet, amelyekbe a legtöbb, átlagos írás szakmai (kiadási) oldalról nézve kényelmesen besorolható:

1 - borzalmas, olvashatatlan szenny, fizikai fájdalom a végére érni.

2 - már akadhatnak benne jó dolgok, de összességében sajnos még mindig nem üti meg a szükséges szintet. Ez a "majdnem" és a "csak így tovább, gyakorolj és lehet belőled valami" kategória.

3 - szükség esetén már megjelentethető, de ezt nem érdemes sikerként elkönyvelni, mert ettől ez az írás még nem lesz jó, csak elfogadható. Igényesebb olvasói jelzésben ez az "egynek jó, szódával elmegy" - illetve egy másik sajnálatos jelenségként a már befutott szerzők esetén ide tartozik az összes "alibimunka", amelyben ugyan általában nincsenek hibák, de ettől még messze van a katarzis élménytől.

Aki komolyan akar foglalkozni az írással, annak nagyjából ezt kellene elsőre becéloznia, és lehetőség szerint nem adnia alább.

4 - tiszta lelkiismerettel megjelentethető, korrekt iparosmunka, helyenként üdítő megoldásokkal.

5 - ez már olyan írás, amely jó, érdemes többször is elolvasni. Az efféle anyagokban általában már megjelennek olyan motívumok, amelyekre az olvasók egy része évek múltán is emlékezni fog.

Csak hogy félreértés ne essék: nálam a teljes mérce még innentől tízig tart, ahol a felső határ a korszakalkotó zseni, de ebbe már nem szeretnék belemenni, mert ez csak a belső mércém. A példa kedvéért az ötös skála tökéletesen elég, a további hivatalos méricskélést inkább meghagynám pl. J. Ewans Pritchard professzornak.

A fentiek tükrében saját példa: ha az Eretnek munkaverzióit nézem, a helyzet csak látszólag egyértelmű. Az 1.0-s verzió esetében például egy bizonyos szemszögből nézve gondolkozás nélkül meg lehetne adni rá az 1-est - már, ha (egy másik szemszögből nézve) megütné ezt a szintet. A hulladéknak lehetne további kategóriákat gyártani, de minek?

Elnézést, ha nagyon unalmas már a mérnöki példa, de ennek még egyszer itt van a helye. Mert amikor összeszedtem az általam ismert hibákat, jelenségeket, és rendszereztem őket, rájöttem, hogy bár remekül ki fog jönni az öt érdemjegynek megfelelő analógia, ellenben így is akad jónéhány olyan apróság, amelyeket még így sem lehet elhelyezni, annyira mindennek az alapját képezik. És akkor beugrott a példa, amit több mérnöki tárgyban végig kellett szenvedni.
Minimumkérdések - és a harc az egyesért.
Szóval nálunk a mérnöki világban úgy indultak a vizsgák, hogy volt ötven-száz kérdés, mindegyikre néhány mondat volt a válasz. Vizsga előtt húztunk ötöt, és aki nem adott helyes választ mind az ötre, aznap nem vizsgázhatott. Aki kétszer bukott egymás után, az felért egy vizsgabukással. Aki háromszor, az nem egyest, hanem nullás érdemjegyet kapott (amellyel az volt a gond, hogy ha az ember kettessé akarta görbíteni, úgy legalább egy gyenge négyessel kellett szerepelnie legközelebb, mert a tanárok extra konzervatív módon képezték az átlagot). A nullás jegy amúgy évközben is használatban volt, általában a harminc százalék alatti teljesítmény "nem érdemelt még egyest sem".
Ez lehet, hogy itt most arcoskodásnak tűnik, pedig nem annak szánom - bármennyire is kegyetlen, megalázó emlékek tartoznak számomra ehhez, így utólag nézve egy életre hálás lehetek azért, hogy azóta ilyen mércén át látom a világot. Ezt én nyilván nehezen tudom magamról megítélni, de a barátaimat, kollégáimat látva olyan mértékű szerzői alázat tartozhat ehhez a világnézethez, ami nagyon sokat segíthet az írói pályán. Ez a hozzáállás manapság sajnálatosan nem általános az ifjú titánok között, pedig ennek hiánya a fejlődés egyik legalapvetőbb gátja lehet.

Tehát az én értékelő-piramisom a következőképpen fest.

Van egy minimumszint, a legtriviálisabb dolgokkal (pl.: forma, helyesírás).

Nullás szint, a kezdők legfájóbb hibáival (pl.: plágium, szerkezet).

Egyes szint - a kezdők haladó hibáival (pl.: témaválasztás, stílus, írástechnikai megoldások).

Kettes - ezen a szinten már több lehet az írásban a használható, mint a rossz (pl.: részletek, arányok, egység).

Hármas - megjelenésre alkalmas szint, elfogadható iparosmunka (gyengeségeivel együtt is vállalható).

Négyes - megjelenésre érdemes szint, korrekt iparosmunka, emlékezetes munka (ezt már nem szokás elfeledni).

Ötös - kiváló munka, még azok is elismerhetik a minőségét, akiknek amúgy a mű valamiért nem tetszik (ez szerintem egy írás legobjektívebb mércéje).

Az írástechnikai bejegyzésekben ezt a felosztást igyekszem követni.

Ezek alapján az Eretnek 1.0 nálam inkább nullásat ér, mint egyest. Az Eretnek 2.0 némi jóindulattal alulról súrolhatja a kettest, az Eretnek 3.0 elérheti a hármast, de sajnos így is messze van a jótól (bár a három közül ez már legalább feljavítható állapotban van).

A kezdők és a statisztika

 

Az alábbi állítás nem fog jól hangzani, pedig semmilyen rossz szándék nincs benne, csak egy évtizedes tapasztalat (és nem csak saját).

Ha egy kezdő szerző kettes szintű írásra képes, az már a százból egy esete... néha százból kettő, és ez nem vicc.

Ha esetenként egy-egy írás erejéig valaki puszta ihletből eljuthat egy-egy értékesebb kategóriáig, ezek általában csak kiugró véletlenek. Ezzel eléggé lelombozó lehet szembesülni - nekem és sok barátomnak legalábbis az volt. Jellemző attitűd, hogy az ifjú titán látszólag alázatos, és kellően szerénynek mutatkozik, de ez legtöbbször inkább csak óvatosság tőle, és titkon mélységesen meg van győződve arról, hogy ő majd más lesz, mint a többi, és neki olyan rejtett értékei vannak, mint senki másnak. És amikor kiderül, hogy milyen alapvető hiányosságai vannak, máris adott a lelki pokol.

A morbid az az egészben, hogy ezzel a rejtett értékkel a kezdő szerzőnek sokszor még igaza is lehet(ne). Ilyenkor igazán szomorú (és értelmetlen), ha a kezdeti nehézségek hatására az ifjú titán pályája derékba törik, és tulajdonképpen el sem jut odáig, hogy az értékeit érdemben megmérettesse, mert elakad az odáig vezető úton (a kelleténél jóval több ilyet láttam).

A dolgok értelmetlenségét ráadásul az adja, hogy a minimum, a nullás, de még az egyes-kettes szint követelményeinek megtanulására a világ leghülyébb legcsökönyösebb íróembere is képes lehet. Ehhez nem kell se átlag feletti ész, se isteni tehetség, csupán alázat, szorgalom, és nem kevés plusz erőfeszítés. Minél kisebb az alázat, minél nagyobb az ego egészségtelen mértéke, annál több plusz erőfeszítés, igen.

A fejlődés elhagyhatatlan lépéseiről

A dolgok háttere rém egyszerű. Bármily tehetséges is valaki, ha komolyan akar foglalkozni az írással, szakmai oldalról nézve nem hagyhat ki bizonyos lépéseket. Ez a fejlődés felől úgy fest, mintha bizonyos hibákat mindenképpen el kellene követnünk ahhoz, hogy előrébb tudjunk lépni. Legalábbis annak, aki nem születik korszakalkotó zseninek, csak ez az út vezet előre, és - Stephen King kiváló szavait idézve - a rossz hír az, hogy ha ezt te most itt olvasod írás helyett, akkor jó eséllyel te sem születtél korszakalkotó zseninek (magunk közt szólva én sem, mivel ezt írom a Nagy Mű helyett).

Értékelő-piramis említettem fentebb, és nem véletlenül. Szerintem (illetve sokkal inkább az általam ismert írástechnikai anyagok szerint) ez jól rámutat arra, hogy a fejlődés egyik legegyszerűbb útja miért a "külsőből a mélyebb rétegek felé". A jó hír az, hogy ha a sok gyakorlással egyre inkább az ösztönöd részévé válnak az egyes szintek, annál több energiád marad a magasabb szintek követelményeivel foglalkozni, annál könnyebben tudsz majd jól írni.

A kezdők sokszor ezen a ponton véreznek el: összekavarják az egyes szinteknek megfelelő fejlődési pontokat. Vagy kihagynak lépéseket, vagy csak nem tulajdonítanak kellő jelentőséget nekik. Azután, amikor tovább kellene lépni, de nem megy, nem értik, mi a baj. Ez a legtöbbször nem kizárólag az adott kritikai információ felfogását jelenti. Sokkal inkább arról van szó, hogy a megfelelő szemlélet híján az ifjú titán nem tudja elhelyezni, hogy az adott hibajelzés miért fontos. Nem érti, miért megkerülhetetlen, hogy az a hiba miért teszi lehetetlenné az érdemibb, az adott íráson többet segítő észrevételek taglalását.

Ezek a dolgok nem feltétlenül épülnek egymásra, ellenben szisztematikusan csökkenthetik az írás adta támadási felületet.

Szintén klasszikus jelenség: egy ifjú titán hiába jó valamiben (amit hívhatunk tehetségnek is), hiába tud jól bizonyos dolgokat, ha az alapskálák nem mennek a szükséges szinten. Például ha valaki nem rendelkezik a megfelelő szókinccsel, amit ír, az a lehető legklasszikusabb közhelyparádé, és minden mondata olyan, hogy a javítgatás helyett egyszerűbb lenne újat írni, akkor ugyan mi értelme azt fejtegetni neki, hogy amúgy az írása szerkezetileg... meg a karakterábrázolás... meg a logikai hézagok... ? Ha ezeket kijavítja, attól olvashatóbb lesz a stílusa?

Hát nem. Attól az egy gyenge szerkezetű, béna karakterábrázolású, logikátlan olvashatatlan szennyből maximum egy jó szerkezetű, ügyes karakterábrázolású, logikusan felépített olvashatatlan szennyé válik. Egy jó szókincsű, kellemesen olvasmányos, értelmetlen szerkezetű és cselekményű írással már könnyebb dolga van a szerkesztőnek - szerintem ezért is érdemes a hibákat fontossági sorrendbe tenni.

A kétféle mércéről

Általában ezen a ponton adódik az a félreértés, amely rengeteg szerzőt visz tévútra (és eseteként egyenes úton az elkerülhetetlen bukásba). Az ifjú titánok sokszor nem tudják a helyükön kezelni a kapott hibajelzéseket.

Az írások megítélése kapcsán mindenképpen beszélni kell egy szakmai és egy olvasói mércéről. Ez utóbbi ugyanis - nehogy egyszerű legyen a helyzet - legtöbbször jelentősen eltér az előbbitől. Az olvasók túlnyomó többsége egyáltalán nem akad fenn (vagy nem annyira, nem olyan mértékben akad fenn) azokon a hiányosságokon, amelyek szakmai oldalról nézve az értékelő-piramishoz tartoznak. Ez valahol logikus is, hisz az olvasó szórakozni akar, nem szőrszálhasogatni, így ha talál valami szimpatikusat az írásban, akkor végig fogja olvasni. Maximum mondjuk azt szűrik le a végén, hogy "ez ezért meg ezért nem volt túl jó", "bosszantó hibák voltak benne", "itt valami nem volt kerek".

Szakmai oldalról nézve viszont az első három szint követelményeinek való megfelelés kvázi az alapja annak, hogy kiadásig jusson az ember, és ha ez megvan, akkor lehet igazán érdemben foglalkozni azzal, hogy az író megszívlelje az olvasók tanácsait is.

Más szavakkal megfogalmazva: ha megvannak bizonyos szakmai hibák, akkor az ifjú írópalánta a végtelenségig javíthatja az írását az olvasói visszajelzések alapján, kiadói mércével mérve százból kilencvenkilencszer az az írás nem lesz - sokkal - jobb.

Természetesen fontosak az olvasói kritikák, elvégre mindenki az olvasóknak ír, nem a szakmának, de szerintem egy kezdő író számára a kapott kritikák kapcsán fontos lépés, hogy külön tudja választani a kapott észrevételek szakmai és olvasói részét. Ezek ugyanis általában az adott írás más részeire fókuszálnak, így más részletekre is vonatkoznak - azaz máshogy is kell felhasználni őket.

Az olvasó ugyanis alapvetően a végeredményt látja, ezt méri meg, és ezzel kapcsolatban tesz észrevételeket - a szakmai oldal pedig azzal foglalkozik, hogy miért és mitől lett ilyen a végeredmény. Az előbbi a tüneti kezelés, az utóbbi a problémák gyökerének megragadása.

Ezekre a későbbiekben igyekszem konkrét példákat is írni.

Egy gondolat a szakmai mércéről

Triviális megállapítás következik, de ennek is itt a helye. Sokszor és sok helyen (főleg vitákban) elhangzott már, hogy "a kritika nem elég segítő, inkább csak negatív". Szerintem fontos, hogy az ifjú titán értse, mi lehet ennek az oka.

A szakmai mérce legalább a becsületes iparosmunka szintig indirekt módon érvényesül. Elsősorban a hibák kiszűrésére épül - tehát nem azzal foglalkozik, hogy ami van, az hogy lehetne jobb, hanem azzal, hogy bizonyos hibák egyszerűen nem maradhatnak a szövegben. Ez ismét nem hangzik jól, pedig csak a szükségszerűség következménye. Amíg ugyanis az adott írás nem felel meg bizonyos alapkövetelményeknek, addig minden másirányú szakmai munka értelmetlenné és feleslegessé válik (ahogy azt a szókincses példa megmutatta). Ezt egy rpg.hu-s fórumozó egyszer rendkívül találóan megfogalmazta (megérdemelné, hogy pontosan idézzem, ezért elnézést kérek tőle, hogy nem sikerül): ha egy írásban van tíz béna mondat, nem érdekli, mennyire zseniális a másik kétszázhúsz. Szerintem ez olyan tanulság, amelyet minden ifjú titánnak érdemes megszívlelni.

A szakmai kritika = negatív kritika jelenségnek tehát a sok városi legendával ellentétben szerintem az a háttere, hogy bizonyos hibákat ki kell szűrni ahhoz, hogy legyen miről beszélni. Ha az adott írás megfelel az alább bemutatásra kerülő alapkövetelményeknek, akkor kvázi már érdemessé válik az építő kritikára.

Egy ifjú titánnak azt is érdemes szem előtt tartani, hogy ha a műve egy szerkesztő elé kerül, ő alapvetően munkaként fogja fel a dolgot, és nyilvánvalóan szerkesztői nézőponttal áll neki olvasni. Másképp megfogalmazva: mivel neki az a dolga, hogy a hibákat keresse, ha vannak az írásban hibák, azokat bizony meg fogja találni. Ez nem azért van, mert a szerkesztők ocsmányul negatívak, az emberiség söpredékének prófétái, hanem mert csak így végzik jól a dolgukat. Hidd el, minden szerkesztő álma az, hogy egy írás olvasásakor kikapcsoljon benne a szerkesztői hang, és magával ragadja az az írás annyira, hogy olvasóként tudjon ránézni (aki egyre jobb lesz az írásban, az íróként is találkozni fog ezzel a jelenséggel).

Szerzői felelősség, írói alázat

A fentiek konklúziójaként JJS kolléga minden szavával egyetértek - annyi kiegészítésem lenne hozzá, hogy amiről ő ír, az szerintem csak akkor működik, ha az ember már fel tud mutatni bizonyos szintet (az én mércém szerint legalább a kettesét). Máskülönben a pusztító kritikák nyomán a kezdő írásból csak a betűk maradnak.

Ha kisebb lépésekkel akarunk kezdeni, először mondjuk az is siker - hidd el, érted beszélek ifjú titán, nem ellened -, ha a szöveget a szerkesztő végig tudja olvasni.

A minimum szint

És akkor nézzük a lényeget. Itt tényleg triviális dolgokról lesz szó - de nem írnám ide őket, ha az elmúlt tíz évben nem láttam volna rájuk nem egy elkeserítő példát.

- egy írás a szerző nevével és az írás címével kezdődik. Egyszerűen döbbenet, hányan elfelejtik ezt még a profik között is (aki például így adta le az írását a BgyIII-ba, annak ezúton is küldenék egy kincstári bazdmeget).

- lehetőleg ne válasszunk olyan írói nevet és ne adjunk olyan címet, amelyek már ismertek (vagy legalább műfajon belül figyeljünk a plágiumra). Ha pedig vétlen nyúlás történt, akkor a nagy rádöbbenés után nem kérjük ki magunknak, hogy "mi a baj a Nick. K.K. Martinnal?" avagy "de hát a Legenda az a legtutibb cím az én kis drágaszágomnak", hanem sűrű elnézéskérések közepette azonnal keresünk másikat, és köszönjük meg, hogy felhívták a figyelmünket erre a hibára.

- az elmentett állomány neve lehetőleg a (szerző neve) - (az írás címe) formátumot kövesse vagy legalább az írás címét tartalmazza. Hivatalosan (legfőképpen emailben leadott pályamunka esetén) próbáljuk elkerülni a "zsocinagyrablása_3.2_ezatuti_javított_kész" alakokat. Ha most azt hiszed, ilyen csak a mesében van, akkor szólok, hogy sajnos nem.

- bármilyen szövegszerkesztővel dolgozunk, az .rtf formátum a barátunk. Ez ugyanis minden, általánosan használt szövegszerkesztővel kompatibilis. Azt ki-ki eldöntheti, hogy nagyfokú udvariatlanság, szimpla lúzerség vagy oltári bunkóság mondjuk 2007-es word vagy open office alapértelmezett formátumban leadni egy anyagot... aztán nyissa meg, akinek van olyan, meg akinek van kedve ezzel szórakozni.

- az alapvető formai követelmény: a kötőjel ( - ) és a gondolatjel ( – ) még véletlenül sem ugyanaz! Ez utóbbi pl. a Ctrl és a - billentyű a numerikus billentyűzeten!

Párbeszédeket nem kezdünk kötőjellel, és kész szövegben nem cserélünk le mindent a csere funkcióval gondolatjelre, hanem megpróbáljuk eleve helyesen írni őket! Vagy utólag mindet javítani leadás előtt!

- a formázásokat igyekezzünk elhagyni. A bekezdések még mehetnek, illetve a kiemelések elfogadott eszköze a dőlt betű is (kurzív), de semmi másra nincs szükség. Vastagítás (bold) még véletlenül sem kerülhet a szövegbe (egyéb rémséges kombinációkat nem is említve)! Nagybetűs kiemelés is csak indokolt esetben (pl. Moorcock Elric történeteiben a megidézett idegen lények, hatalmasságok beszéltek így következetesen - az úgy hangulatos volt).

- ismét azt hiszed, hülyéskedni fogok, pedig nem: fehér alapon fekete betűk kellenek, és kész. Nálam ezen jelzés örökös királya az az anyag lesz, amelyet nyomtatott formában, fekete alapon fehér betűkkel adtak le egy pályázatra... és nem, itt még nincs vége, az egész tükrözve úgy, hogy csak tükörből lehetett elolvasni. A pályamű címe "a tükör" volt.

- aki az írása befejeztével nem képes egy nyomorult helyesírásellenőrzést lefuttatni, az nem érdemli meg, hogy az írását végigolvassák. A word helyesírásellenőrzője rém ostoba, de az ordító elütéseket azért még így is észreveszi. Legalább ezeket javítsuk ki, egyéb hiba így is maradhat benne rengeteg (főleg olyan elütés, ami elütésként is értelmes szó lehet).

Nekem a jegyzeteim alapján ennyi gyűlt össze, de ez természetesen bővülhet, ha jönnek még tippek.

A nullás szint

Ez itt már szakmaibb, bár nem kevésbé közhelyes dolgok gyűjteménye.

- plágium1: ez az, ami egy az egyben nyúlás. Elsősorban a nevek, kifejezések kapcsán szokott felmerülni, és esetenként hihetetlen formákban jelenik meg. Van olyan nyomtatásban megjelent, hazai fantasy írás, ahol a főhős a hegylakó című film egyik gonosz karakteréről kapta a nevét. Vagy olyan, amelyben egy adott világra készült (és elkaszált) írás más világra konvertálásakor bentmaradtak a másik világra jellemző, specifikus kifejezések (de legalább pl. már nem csak a M*-ban szerepel a kérészéletű - cél a világirodalom meghódítása).

Mivel ezektől egy írás sem lesz jobb, csak rosszabb, ilyeneket benne hagyni egy írásban jobb esetben igénytelenségnek, rosszabban ostobaságnak számít - ki-ki eldöntheti, számára melyik hízelgőbb.

- plágium2: ez az egyértelmű asszociációk köre. Veszélyesebb az előzőnél, mert sokszor könnyű szem elől téveszteni (és ilyenkor jön jól mások kritikája).

Az írókörös időkből jól emlékszem a következő megjegyzésre (nem, ezt nem én követtem el). "Nem az a gond, hogy a főhősöd neve Terence, hanem hogy a novelládban kellően ismerős karaktertípust jelöl. Kérdezz meg tíz ember, kinek mi ugrik be róla először, és ha legalább hatan mondják, hogy Hill, gondolkozz el, mennyire volt ez a név jó választás".

A sort a végtelenségig lehetne folytatni - talán mások írnak majd ide jobb példákat is.

- rossz szóhasználat. Kezdőkre jellemző hiba, hogy a szerző nem azt írja le, amit le akart írni - illetve amit leírt, az nem azt jelenti, amit a szerző akart. Ez elsősorban a szókincs szegényessége miatt lehet így, ami olvasással javítható. Rosszabb a helyzet akkor, ha a szerző Póz, a nagy varázsló bűvöletébe gabalyodva alkot, és a "nem szokványos" kifejezésekről azt hiszi, hogy a szövege ezektől lesz jó.

Az ilyen szándékolatlan hibák valahol azért bájosak, mert minőségibb poénokat eredményeznek a legtalálóbb paródiáknál is (és elnézést a kifigurázásért, de ezt máshogy szerintem nem is érdemes felfogni, mert ami baromság, azon legalább nevessünk, ha komolyan véve már annyira fáj).

Az olvasók tipikusan az ilyen észrevételekre szokták azt mondani, hogy extra bunkóság, értelmetlen szőrözés

- pedig nem. Az olvasó átfuthat afelett, hogy "Most véged! - szűrte a férfi a fogai között" - de egy szerkesztő joggal teheti fel a kérdést, hogy "mi a rákot csinált az a fickó?".

Néhány saját példa az ősi-démoni időkből:

"ahogy befejezte, a távcső lábazatánál tárolt kódexhez nyúlt" - falazott távcső, lábazattal? Az má' döfi!

"az arcát könnyek szántották végig" - szegény. Reméljük, nem savas a ph-ja.

"végtelen türelem szüremlett át a varázsló vonásain" - egy türelemszűrő-arcú varázsló... kúúúl, ilyet én is akarok!

- pongyola szóhasználat/olcsó szófordulatok. Egyes írástechnika anyagokban second&hand kifejezésekként említik. Ezekkel leginkább az a baj, hogy túl felszínesek, elcsépeltek, és a jelentésük továbbképzelés, továbbgondolás útján kapható meg. Az olvasó képzeletének kell dolgoznia a konkrét hatásért, szakmai szempontból sablonosan leírnak ábrázolás helyett.

Az Eretnek 1.0 élveboncolása sajnálatosan tele van velük. Ezek különösen akkor fájóak, ha a szerző nem leíró, hanem drámai szövegkörnyezetben használja őket, mert ekkor a rossz benyomáshoz hozzáadódik egy olcsó hatásvadászat élmény is.

Például le lehet azt írni, hogy "megkettőzte dühét" és "megacélozta izmait", de ettől a jelenet nem drámai lesz, hanem fájó vagy röhejes.

Élőszóban elmegy az, ha azt mondjuk "sarkon fordultam", de ha ezt egy harci jelenetben írjuk le a menekülés kapcsán, a szerkesztő joggal teheti fel a kérdést, hogy "ember, mi van?".

- továbbvitt alanyok hibái. Sokszor ezek adják a legnagyobb vicceket: félelmetesen röhejesek tudnak lenni. Nagy a kísértés, hogy beidézzek pár emlékezetes alakítást, de mivel ezek máig halálos sértésnek számítanának, inkább rögtönzök példákat (ezek nem lesznek olyan jók, mint az eredetiek, de szemléltetésnek talán megteszik).

A hiba kétféle lehet. Gyakoribb formája, ha az író végig a főhőséről akar írni, de nem veszi észre, hogy közben kitett egy másik alanyt is, így a főhősre írt okosságok nyelvtanilag a lóra vonatkoznak.

"A nagydarab, páncélos férfi kihúzta magát harci lován, hogy a várból mindenki jól láthassa, mennyire nem fél. Lassan körbehordozta tekintetét a várfok mögé bújt katonákon, és felhorkant. A ló vele együtt prüszkölt. Azután megfogta a kardját, a magasba emelte, és felkiáltott.

- Most végetek lesz, kutyák!"

Ez szép teljesítmény egy csatalótól...

Ritkábban előforduló marhaság, ha az író mondjuk a főhőséről ír, azután átváltana a lovára, de elfelejti kitenni az alanyt - így a továbbvitt alany szerint minden a főhősére vonatkozik.

"A nagydarab, páncélos férfi kihúzta magát harci lován, hogy a várból mindenki jól láthassa, mennyire nem fél. Lassan körbehordozta tekintetét a várfok mögé bújt katonákon, és felhorkant. Ez nem nyugtalannak tűnt, inkább haragosnak. Többen felszisszentek a várban, amikor legelészni kezdte az út mellé nőtt pitypangot."

Éljenek a vega fantasy hősök!

Az alábbi három eszköz már érdemibb, összetettebb témába vág, és végig fogja kísérni az értékelő-piramis összes szintjét. Eredetileg az egyes szintre szántam, de végül úgy láttam, jobb, ha ezek ellenőrzése, elemzése már a kezdetek kezdetétől jelen van.

- nem működő szerkezetek. Egyszerűbb formájában triviális dolgokat jelent. Egy írásban legyen bevezetés, tárgyalás, befejezés, illetve ha elhangzik/felvetődik egy kérdés, arra legyen meg a válasz is. Véletlenül ne maradjanak a történetben elvarratlan szálak (tudatos döntésnél ennek a hiba/nem hiba voltát esetenként lehet mérlegelni), és lehetőség szerint mindenütt kerülni érdemes a deus ex machina jelenségét. Szerintem azért fontos ezeknek az alapsémáknak a szem előtt tartása, mert a későbbiekben a minőséget az erre épülő finomságokkal (pl. az egyes szerkezeti részek arányainak helyesebb megválasztásával) lehet majd emelni.

- nem hiteles karakterábrázolás. Ifjú titánokra jellemző hiba, hogy a karakterek nem úgy viselkednek a szövegben (gondolkoznak, éreznek, reagálnak), ahogy az a karakterekből fakadna, hanem ahogy a történet megkívánja. Ennek sokszor olyan következménye van, hogy ha egymás mellé tesszük, hogy egy karakter egy ötperces jelenetben a párbeszéd alatt miket reagál (sóhajt, kiált, fintorog, suttog, stb.), akkor vagy az jön ki belőle, hogy valamit nagyon elrontottunk, vagy az, hogy a karakterünk komplett idióta/közveszélyes őrült.

Ha egy drámai szituációnak nincs felvezetése, az egész nincs felépítve, és minden azért épp úgy következik, mert az író által kitalált történet ezt kívánja, az nagyon sokat el tud venni egy írás értékéből.

Ezzel a későbbiekben szintén sokat fogok foglalkozni, ezen a szinten szerintem egy lényeges tanácsom lenne: ha elkészült a Nagy Mű, érdemes azt úgy végigelemezni, hogy előbb külön végigvesszük a karakter gondolatait, majd az érzelmi reakcióit. Akinek ez fejben nem megy, érdemes kijegyzetelni ezeket a részeket, mert néha megdöbbentően könnyebb így tisztán látni, hogy pl. a főhősünk mondjuk kizárólag jópofizik és hisztizik a szövegben (és ezek könnyen a háttérbe simulhatnak, ha csak a történetre figyelünk). Érdemes átnézni azt is, hogy ezek a reakciók mennyire illenek a történethez, illetve mennyire egyeztethetők össze azzal, amit a karakterről kitaláltunk. Sokszor néhány kitörölt reakció/mondat rengeteget tud javítani egy karakterábrázoláson, mert nem csak azzal lehet sokat elmondani egy karakterről, hogy mikor mit tesz, hanem azzal is, hogy mikor mit nem tesz meg.

- rossz párbeszéd. Sok író nem veszi figyelembe, hogy a párbeszéd az egyik legfontosabb karakterábrázoló eszköz. Nagyon sokat megmutat egy karakterről, hogy kinek mikor milyen helyzetben mit mond. Fantasy környezetben sajnálatosan általános tendencia, hogy nagyhatalmú karakterek (urak, mágusok, bölcsek) úgy beszélnek, ahogy az író tud (és egy ifjú titán esetében ez sokszor a tizenéves kamasz szint). Ez holtbiztos módszer bármilyen karakterábrázolás tönkrevágására.

Fantasy példánál maradva ráadásul ezek a drámai helyzetekben olyan végtelenül elcsépelt szófordulatokkal kombinálódnak, amelyek simán kinyírhatnak egy jelenetet.

Sok kezdőnél megjelenik a szleng és az anakronizmus is - de ez már legalább az egyes szint, mert egy fokkal jobban javítható.

Ellenőrzésül egy nagyon egyszerű tippem van: hangosan fel kell olvasni a párbeszédeket. Néha már az is elég, ha az író magának olvassa fel - de sokszor az segít, ha egy ismerősünk bevállalja ezt a feladatot (és nem túl nagy teher ez, mert akármilyen jó a szöveg, az egész rendkívül szórakoztató tud lenni).

Természetesen a fentiek kapcsán is előfordulhat, hogy kiegészítések jönnek még - ami biztos, hogy az egyes szinttel kapcsolatos bejegyzés a hét végén várható.

A korábbi oldalam hozzászólásai

• 1.  Marcus  2010. 08. 26. 21:41
  

  Sziasztok!
  Hát, ez még mindig a 0. rész igazából, de valóban nem lehet elégszer az írópalánták fejébe verni ezeket az elveket.
  Egyébként nálunk 60% volt a minimum a ketteshez minden tárgynál (egyetemen és középiskolában is). Ahol most dolgozom, ez a négyes alsó határa.
  Minimum elvárások... nem feltétlenül írópalántáknál megfigyelt jelenség, de gyakran szembesülök olyan dokumentumokkal, amiknél a formázás és szerkesztés több időt vesz igénybe, mint a megírása. És utána képesek ebbe a rossz dokumentumba "javítani", hogy lehessen újrakezdeni az egészet.
  
  
•   2.  celsior  2010. 08. 31. 23:02
  

  ezek bizony fontosságok,
  egyrészt örülök, hogy van valaki, aki fontosnak tartja, hogy tovább vigye őket, csepülve a mindig öntörvényű, ámde lassan tanuló új nemzedéket.
  Másrészt tartok tőle, hogy a feladathoz nem leszel elég szigorú.
  Vagy undok.
  cels.
  
  
•   3.  Ferkó  2010. 09. 04. 2:04
  

  Sziasztok!
  Lehet előbb kellett volna elolvasnom a beírást, aztán elküldeni a novellát értékelésre. :)
  Eb legyek, ha bánom! Már most tanultam belőle.
  Ferkó
  
  
•   4.  Heidel Dan  2010. 09. 06. 22:52
  

  Marcus:
  Teljesen jogos meglátás, ez tényleg inkább a nulladik rész. Az önindítózás nevű jelenséget az egyes szinten taglalom, és lehet, hogy majd ezt hozom fel példaként. :skorpiohumor:
  A dokumentumos esetről: ilyennel szívtam már én is, és végül sikerült eljutnom odáig, hogy nem érdekel, ha örök harag lesz belőle, de soha többet nem vállalok ilyet, még kollégának sem.
  Imre:
  Hát, ez is reális veszély lehet, de az elmúlt hetekben nyújtott kritizálási formámat tekintve inkább azzal van gond, hogy túlzásba viszem a szigorúságot... a sok rosszban a kevés jó, hogy magammal szemben is. :)
  Ferkó:
  Én kérek elnézést, hogy elcsúsztam, ezt jóval korábbra terveztem (tényleg jobb lett volna a pályázat előtt elkészülni vele). Cserébe - és mert örülök, ha hasznosnak láttad - azt tudom felajánlani, hogy a beígért kritikával duplán alapos leszek.
  
  
•  5.  Ferkó  2010. 09. 07. 21:14
  

  Sziasztok!
  Banyek, kellett nekem megszólalni. :headshotsmile:
  
  
•   6.  Marcus  2010. 09. 08. 12:39
  

  Sziasztok!
  Raon: Viszont elnézve a Töltőtroll pályázatra beérkezett írásokat, tényleg nem lehet elégszer elmondani ezeket a szempontokat. Már csak be kellene linkelni a pályázat kiírásához... :)
  
  
•   7.  Heidel Dan  2010. 09. 16. 16:58 
  

  Ferkó:
  Naugye. :)
  Marcus:
  Azt hiszem ez a legbiztosabb módszer lenne arra, hogy másodpercek alatt tucatnyi halálos ellenséget szerezzek.
  
  
•   8.  Joó Ádám  2011. 01. 02. 23:28
  

  Már egy fél órával ezelőtt is ráncoltam a szemöldököm, ugyan mi a gond szerencsétlen „szűrte a fogai közt” fordulattal, már csak azért is, mert egy gyors keresés több mint 10 000 találatot ad rá, milyen ironikus azonban, hogy épp most olvastam az általad szerkesztett Bíborgyöngyök III-ban.
  Kérném rehabilitációját.
  
  
•   9.  Heidel Dan  2011. 01. 03. 9:05 
  

  Joó Ádám: volt ott egy irodalmi szerkesztő is, aki ezekben a kérdésekben értelemszerűen felülbírált, ahogy neki tetszett, mert volt ez a feladata. Még a saját írásaim esetében is.
  Általában amúgy egyetértettünk (Redguy és én), de például az efféle kifejezések alkalmazásánál más elveket vallunk. De az is lehet, hogy csak véletlen került bele/maradt benn. Melyik novellában volt?
  
  
•   10.  Joó Ádám  2011. 01. 03. 23:07
  

  Van Dien: Vad és Vadász, 394. o.
  
  
•   11.  Heidel Dan  2011. 01. 04. 1:38 
  

  Joó Ádám: köszi, megnéztem. Nekem ez még mindig határeset, én továbbra sem használnám, de azt el kell ismerni, hogy az ott nem egy éles, drámai ponton van jelen a szövegben. Így viszonylag jól belesimul, és kevésbé feltűnő a szerepe.